Távolság (Eruri)

Vissza

Erwin nagyon nyugtalanul alszik, állandóan forgatja a fejét vagy mocorog. Végül nekem is sikerül elaludnom, bár nehezen miatta.

Arra ébredek hogy reggel van, és Erwin szorosan ölel. Próbálom eltaszítani, de nem bírom.

-Erwin! Reggel van! Kelj fel te barom! Rohadt kétajtós szekrény!

Miért vagyok ennyire zavarban? 

Érzem a kezem alatt a mellkasát, az izmait, a szívét.Érzem a lélegzését a hajamon, érzem a bőrének illatát. Érzem a karját ahogy ölel. 

Lassan hozzásimulok, az arcomat a vállába fúrom, beszívva az illatát. Biztonságban érzem magam. Rég nem volt ilyen, de most... Miért van ez?

Egy férfi karjaiban, aki a felettesem, akit gyűlölnöm kéne, jól érzem magam, érzem hogy felgyorsul a szívverésem. Érzem ahogy megmoccan a feje, az ajkával végigsimítja az arcom. Megborzongok, igyekszem levegőt venni de nem tudok- mintha mindenem leállt volna. 

Akarom még.

Ez az egyetlen tiszta érzés, mire zavarba jövök, felkavarodik a gyomrom.

-Erwin! Ébredj már fel te...

-Ébren vagyok.

Megdermedek, érzem hogy az arcomat elönti a vér.

-Eressz!

-Egy pillanat -suttogja, és kicsit szorosabban ölelt.

Lehunyom a szemem, egy kicsit hagyom, majd eltolom.

-Erwin, a titánok ébren vannak, és nincs kedvem itt maradni.

Bólint, az arca szokatlanul sebezhető és zaklatott. Érzem hogy összeszorul a torkom, bizonytalanul megsimítom az arcát, mire döbbenten rámnéz.

-Gyerünk. Ne maradjunk itt.

Bólint és felkel, felvesszük a köpenyeket. Egy lovunk van.

-Ülj te előre- mondja.

-Neked kell irányítani a lovat.

-Mögüled is tudom, és neked most veszélyesebb ha leesel. És nehezebben is kapaszkodsz mint én.

-Tsk. Seggfej.

Felülök, ő pedig mögém, és átölelve a derekam megfogja a kantárt. A feje jóval az én fejem felett van, így kényelmesen tud vezetni.

Hozzámsimul, érzem hogy a szívverésünk egymáshoz igazodik. Vágtatunk, szó nélkül, de valahogy nem akarok odaérni, mert akkor elengedne, és megint egyedül lennék. 

Nézem az elszáguldó fákat, majd mezőket. Szép idekint, csendes és lakatlan.

Hamarosan látjuk a többieket, és odaérünk. Örülnek nekünk, azt hitték halottak vagyunk. Erwin is örül, köszön a többieknek, és leszáll mögülem. Igyekszem nem összerezzenia hiányára, majd én is leszállok.

Rámnéz, rámmosolyog. 

Unottan elfordítom a fejem, mintha nem is történ volna semmi, mintha nem szeretném hogy öleljen még, de ő csak felnevet halkan, és elfordul.