Távolság (Eruri)

Ha neki fáj, nekem is

Fekszem, igyekszem nem felkelni és utánuk menni egyedül.

Persze most is fáj az oldalam, az előző expedíció óta fáj, és emiatt nem vittek. Mert mivel nem pihentem a törött bordáimmal -vagy ahogy Hange fogalmazott Erwin és Mike nagy mulatságára- nem maradtam a seggemen, és rohangáltam mint egy kasztrált kutya, rontottam az állapotomon.

Tehát nem mehettem.

Persze, Erwin mondta hogy ez nem is igazi expedíció, csak visszamennek az előző pár küldetés alkalmával otthagyott késztletekért. "Csak teszünk egy kört" mondta Mike viccelődve, amikor próbáltak lenyugtatni.

Mert egy cseppet ideges lettem amikor közölték hogy bizony itthon maradok.

Csak egy kicsit, tényleg.

Csak annyira hogy majdnem egy egész kanna teát megittam hogy lenyugodjak. Erwin megmosolygott, és mielőtt elmentek volna, adott egy puszit az arcomra, amikor senki sem látta.

Ha lehetett, ez még jobban felhergelt, és elküldtem a pokolba.

Akkor is nevetett, de én kicsit rosszul érzem magam így utólag, mert végülis, az hogy "Viszlát" kicsit takarékosabb és udvariasabb elköszönés lett volna mint a "Menjél már a pokolba el innen" amit végül morogtam neki.

Végül feltápászkodom, és sétálni kezdek.

Öt napja nem láttam. Csendben sétálok, este van, nem akarok zavarni senkit.

Milyen hamar hozzászokunk valamihez, és ezt csak akkor vesszük észre ha megtapasztaljuk a hiányát. Mindjárt harminc leszek, és még mindig nem tudom ezt elviselni. 

Erwin mennyi lehet? Azt mondta pár évvel idősebb nálam csak. Harminc? Harminckettő?

Igazság szerint olyan arcszerkezete van, hogy 28-40-ig bármennyinek nézném. Nem mintha zavarna. Az ő arca, és én szeretem.

Szeretem.

Milyen furcsa erre gondolni is, hogy szeretek valakit. Kimondani viszont nem tudom, próbáltam, csak magamnak, de a szó megakadt a torkomon.

Nem tudtam egyszerűen, pedig tényleg fontos volt nekem Erwin.

De ez csak egy rohadt szó, nem számít.

Lódobogás. Az ablakhoz ugrom, jönnek vissza, Erwin legelöl. Legszívesebben lerohannék, de csak a szobája körül cirkálok.

Hamarosan feljön, meglepetten néz.

-Levi.

Azonnal látom hogy baj van, de nem mond semmit.

-Mi bajod?

-Semmi.

Dühösen morgok, behúzom a szobába, becsukom az ajtót és leültetem, és elkezdem lefejteni róla a kabátot.

A falakra, alatta csurom vér az inge. Érzem hogy elsápadok, de tartom magam. Nem a vér zavar, hanem a tény hogy ő vérzik ennyire. Csendben tűri ahogy leszedem róla. A mellkasán húzódik egy mélyebb seb, körülötte kissebbek.

Odamegyek a vizestálhoz, belemártok egy kendőt, kicsavarom és visszamegyek.

-Mi történt?

-Köves terep és rámestek. 

Az arcán is vannak sebek, de jóval kissebbek, először a mellkasát tisztítom le. Elhúzza a száját, fáj neki.

-Megcsinálom egyedül is...

-Kuss.

-Levi, a parancsnokod vagyok. 

-Kérem, fogja be. Uram.

Halkan nevetett, de elfintorodott megint. 

-Ne ficánkolj te barom. 

-Jó.

Letörölgetem a vért a hasizmairól, és megkeresem neki a kötszert.

Bekötözöm, közben figyel engem, én pedig igyekszem nem zavarban lenni a testétől.

Mint valami kicseszett szűzkurva, mi bajom van?

Befejezem a kötést.

-Hogy van az oldalad?

-Itt vagy felhasított mellkassal, és az én oldalam miatt aggódsz?

-Remekül megfogalmaztad.

-Tsk. Jól van, köszöni. 

Nevet, felém nyújtja a kezét. Zavartan megfogom, mire óvatosan magához húz, és átöleli a derekam, figyelve a bordáimra.

Megigazítom a haját, végigsimítok az arcán. 

-Vigyáznod kéne magadra.

Bólint, néz engem.

Zavarba jövök a tekintetétől, elfordítom a fejem.

-Mi a baj? 

-Csak nem szoktam hozzá hogy így nézzenek.

-Hogy?

Mit mondjak? Éhesen? Vágyakozva? Szeretettel? Aggódón? 

-Mintha tökéletes lennék -akaratlanul mondom, de a szám jobban megfogalmazta ezt mint az agyam.

Elmosolyodik. 

-Pedig nekem az vagy.

Zavartan nyelek, mire megpuszilja a nyakam. 

Francba hogy még ülve is kényelmesen feléri.

De most nem undorodom, túlságosan aggódtam eddig, túlságosan aggódom még.Megfogom az arcát és megcsókolom. Érzem hogy meglepődik, de visszacsókol, végigsimít a gerincem mentén. Megborzongok, érzem hogy vágyok rá én is. 

De fáj az oldalam, ő pedig még mindig vérzik, elkapom a kezét és megállítom.

-Nem most.

Nyel egyet, majd bólint. 

-Rendben.

-Mert sebesültek vagyunk. Ha meggyógyultunk... -a zavarom elhallgattat, mire Erwin halkan felnevet.

-Jó. Alszol velem?

Bólintok, majd lefekszünk, Erwin megint átkarol, és a fáradtságtól pillanatok alatt kidől. Kivételesen nem szorongat -hála az égnek, mert szét is tépne a fájdalom- csak ölel. Hozzásimulok, érzem a sebet a tenyerem alatt.

Többet nem hagyom hogy nélkülem menjen expedícióra. Nem hagyhatom hogy baja legyen.

Mert ha neki fáj, nekem is.