Távolság (Eruri)

Biztonságban teljes

Hogy kerülj el valakit? 

Akadályozz meg minden lehetséges helyzetet, ahol találkozhattok, aztán pedig csak figyelni kell. Vannak dolgok amiket az ember csak akkor tud igazán, ha egész életében bujkált. A föld alatt is tudtam kiket kell kerülni, és tökélyre fejlesztettem az elrejtőzés művészetét.

Így kerültem Erwint.

Rosszul voltam mellette. Akartam, de nem is. Látom Farlant és Isabelt, majd egy jégkék szem eltüntet mindent. 

Persze, nem kerülhetem állandóan. De nem beszélek vele, nem nézek rá. 

Nem tesz semmit. Az arca kifejezéstelen, a hangja kimért mint mindig. Elméletileg nem jelentett semmit az ami történt.

Gyakorlatilag mindent.

Így megy ez addig, amíg Sadish le nem mondd Erwin javára.

Persze, káosz és zűrzavar, de Erwin határtozottan dönt mindenről. Keith Sadish kiképző lett, pár embert lefokozott, helyükre újak kerültek.

Így kaptam egyik nap  az üzenetet hogy hadnagy lettem.

Üresen bámulom a papírt..

Én? Hadnagy?

Ez sem komplett.

Hülye.

Teljesen nevetséges.

Dühösen megyek az irodája fele, kopogok, majd meg sem várom hogy feleljen, berontok.

-Mi ez?!

Erwin felnéz.

-Mi?

-Ez! -csapom elé a papírt.

-Előléptetés -feleli majd olvassa tovább a papírokat.

-Miért?

-Mert te vagy a legjobb katonám. Nem maradhatsz közkatona.

-Dehogynem!

-Akkor be is oszthatlak valaki alá. Hadnagyként közvetlenül além tartoznál.

Elhallgatok, kiegyenesedek.

-Befejezted? Akkor én jövök -mondja Erwin, majd kihúzza magát, és rámnéz.

-Miért kerülsz?

Bennakad a lélegzetem. Ennyire nyilvánvaló volt?

-Nem...

-Ne hazudj.

-Nem akartam veled beszélni.

-Miért?

Felszegem az állam. Fáj, de ennek itt most vége lesz. Nekem ez nem kell, bármi is ez.

-Nem akarok közel kerülni másokhoz.

-Miért? -Erwin hangja kicsit ingerült, a teste megfeszül. Mi baja?

Én is kezdek ideges lenni.

-Miért érdekel?

-Mert szeretnék közel kerülni hozzád.

Megborzongok, de még dühösebb leszek.

-Miért?

Összeszorul a keze.

-Fontos vagy nekem, és dühít hogy puszta gyávaságból löksz el mindenkit.

-Mondod ezt pont te, aki hagyta elmenni a menyasszonyát, miért is? Gyávaságból?

Dühösen felkel, nézünk egymásra. Olyan mint egy haragos isten, amiket a kápolnákban látni. 

-Te pedig nem tudod még mindig, hogy nem azért hal meg mindenki körülötted, mert szereted őket, hanem mert nem tiszteled eléggé azt ha téged szeretnek!

Érzem hogy felrobban bennem a harag, és az öklömmel dühösen az arcába vágok. Hátra hőköl, majd dühösen előre lép, és visszakézből pofon vág, mire majdnem hátra esek. 

Érzem ahogy ég az arcom, hogy a harag már nem feszít annyira, de képtelen vagyok lélegezni.

Fáj az arcom, fáj az amit mondott, fáj az amit mondtam, fáj az is hogy megütöttem, fáj hogy most biztosan ellöktem magamtól.

Mi a fenét gondoltam? A magány jobban fáj mint ami volt.

Megremegek, fuldoklom az érzelmeimtől, amikor hirtelen magához ölel.

Döbbenten állok. Most képeltük fel egymást, erre itt ölelget?

-Nem kell egyedül lenned, Levi -suttogja, a hangja halk, de kedves, a harag eltűnt a hangjából.

Bólintok, lassan visszaölelem.

Ekkor elhúzódik, értetlenül nézek rá, majd megfogja az arcom és az ajkát az ajkamra simítja óvatosan.

Egy pillanatig ösztönből fel akartam képelni, de azután csak azt éreztem, hogy a szívem megőrült, mindennem reszket az érintésétől. Tudatalatt annyira vágytam erre, hogy majd megőrülök most hogy megkaptam. 

Miután lenyugodok, próbálok visszacsókolni, és érzem ahogy nyugalom árad szét bennem. Hagyom elveszni magam az ölelésében, az egyetlen helyen ahol biztonságban teljes lehetek.