Mondd el | EKHMV spin-off

prológus

Vajon megérte ennyi mindenen agyalnom? Vajon megéri túlgondolnom az egészet? Hiszen, semmin sem változtathatok. Mintha elvágták volna a lehetőségek nevű vezetéket a rendszeremben. Mintha kezdenék agyhalott lenni.

Egyedül ücsörgöm a szobámban, és folyamatosan pattogom, hogy mi fog változni, ha megkapom tőle azt az üzenetet.

- Evelyn Maisie Emery - oh, te jóságos ég. Apa már megint be akarja törni az ajtómat, a héten ez már a milliomodik alkalom. Nem akarok beszélgetni.

- Hagyj élni, apa! - kiáltok vissza, mire szabályosan látom magam előtt, ahogyan szokta.

Anya azt mondogatja mindig, hogy milyen volt, amikor megismerték egymást. Mindig is felnéztem az ő kapcsolatukra. Annyira elszakíthatatlanok egymástól.

- Igazából azt akartam, hogy az unokatestvéred ma be akar menni veled Chicago-ba - remélem Brookst nem kell majd vinnem. Tuti az agyamra menne.

Jess Emery, a hajthatatlan plázagyilkos. Minden hétvégén lesikkasztja szegény anyját és apját, akik nem bírnak annyit dolgozni, mint amennyit a lányuk megkövetel tőlük.

- Hé, kölyök - apa benyit, majd filmbe illően elkezd jönni felém. - Remélem tudod, hogy szeretlek.

Elmosolyodom. Most is eszembe jut, amit anya mesél minden főzés közben. Túl meggyőző volt, ahogy most is az.

- Én is szeretlek, apu - felállok, és gondolkodás nélkül megölelem. Bárcsak ott lehettem volna, amikor megismerték egymást. Mindent olyan jó lenne tudni.

Azt mondják, nem a múlt határoz meg bennünket. De mégis a múltban tettük meg azokat a dolgokat, amik kihatással vannak a jelenre és a jövőre. Apa tetovált teste mindig felkelt bennem egy olyan tartózkodást a múltamtól, hogy talán jobb is, ha nem tudom mi volt akkor. Tele van olyan mintákkal, amik olyan különlegesnek tűnnek, olyan mondatok vannak rajta, amiket szinte hallok magamban, ahogy mondták őket.

"Azt hiszed; feloldozást nyersz majd a bűneid alól?"

Ez az egy, ami mindig megmozgatja a fantáziámat. Mintha rám is igaz volna.

- Mi ez a hirtelen jött hatalmas érzelem mennyiség? - anya jelenik meg a szobám ajtajában. Jót tett nekünk, hogy végül maradtunk Glenwood-ban. El akartak költözni még évekkel ezelőtt, de aztán nagyapa rávette őket a maradásra. Nem is értem miért voltak annyira beszarva. De lehet, hogy jobb, ha nem is tudom meg.

Apa elenged, elsimítja büszkén az egyik hajtincsemet, feláll és elindul kifelé. Amikor anyához ér, homlokon csókolja, anya pedig mintha fiatalodna általa húsz évet.

Lassan már egyikőjük sem lesz itt a küszöbömön, amiért hálás vagyok. Szeretem őket, de a szerelmükre nem vagyok kíváncsi. Néha nem lehet megmaradni mellettük, pláne ha még vicces esetek is lesznek ezekből. Főleg, mikor arra érek haza a suliból, hogy apa egy szál semmiben várja anyát, akit előbb vár volna haza, mint engem. Utána persze tartottam a számat, és el is mentem otthonról, hogy meghagyjam nekik a kellő időt a privát dolgaik lebonyolítására.

Addig én is tudtam élni az életemet.

Brooks barátaival jól kijövök mostanság, Jessievel is jóban vagyunk. Andrew bácsikám sokat visz minket ide-oda.

És végre a magányomban lehetek, amikor anya becsukja az ajtómat. A kezembe veszem a mobilomat, és megnyitom.

Csak nem rám vársz? Túlságosan elérhetőnek tűnsz mindenhol, prücsök. :D

Már vártam, hogy írjon. Ryker Tate osztozik a figyelmemen mostanában, a megnyerő fejével és a szuper személyiségével.

Atya ég, mibe keveredtem.

Talán az elejétől kellene kezdenem mindent, hogy magam is megértsem ami jelenleg történik.