Mondd el | EKHMV spin-off

XVII.

A közelség, a pusztító közelsége ennek a fiúnak egyszerűen magával sodor. Szeretném, ha megcsókolna, ha még szenvedélyesebb módokon tudatná, amit érez velem kapcsolatban. Eddig soha sem mondta el, amit gondol. Örülök, őszintén örülök ennek.

- Maradj velem, Evie - kérlel, de nem értem miért.

Nincs hová mennem, senki más olyan ember nem létezik, akit ennyire szeretnék, mint ezt a fiút. Ryker mindig egy hatalmas kérdőjel lesz számomra, de remélem, hogy a közös jövőnkben majd együtt tudjuk megoldani ezeket a kérdőjeles dolgokat, amik a feje felett keringenek.

- Hé, Evie... mi a... - hallom meg Jessie hangját, miközben engem keres. De amikor meglát, ledermed. Egyből elszakadok Rykertől.

Ryker feje rákvörösen pásztáz engem, én pedig kínosan figyelem az unokatestvéremet. Hiszen még nem is olyan régen vesztek össze. Nem bízom Jess itélőképességében, valamint a perverz - és néha visszataszító - humorában sem. Ennek ellenére mégis szeretem, hiszen egy család vagyunk.

Két tűz közé kerültem. Nem gondoltam volna, hogy Jessie ennyire rossz szemmel fogja fogadni, ami Ryker és köztem kialakult. Ilyen rövid idő alatt természetesen megértem, hogy nem repdes az örömtől, hiszen csak pár nap telt el.

Kereken öt nap telt el az iskolából, s nekem egy hét alatt fordult fenekestül fel az életem. Egyetlen döntés hozott el idáig, na meg visz tovább ebben az egészben. De eddig a pontig egy percet sem bántam meg az egészből.

- Látom, ti nagyon jól elvagytok kettesben - állapítja meg lenyűgözve a lány. Gombóc alakul ki a torkomban, kapkodom a levegőt, ahogyan a mögöttem ácsorgó fiú is. Nem jutok szóhoz.

- Mi csak... csak... - makogom, de Jess megálljt parancsol.

- Végig tudtam, hogy ő volt az, akit annyira elérhetetlennek tartottál. Három éven keresztül minden egyes nap jól megnézted magadnak, de most, hogy szarba sem nézett, te egyből jól odakínáltad magad neki - csak úgy köpi a mondatait, mintha most vérig sértettem volna ezzel, amit látott és halott.

- Ne merj így beszélni a kuzinoddal, Jess - vág vissza Ryker. A hangja akár az ördögé, úgy veti oda neki a mondatokat. Ryker nem bizonyult eddig a legeslegjobb konfliktuskezelőnek.

Jess beljebb lép, hogy végre őt is érje az őszi szellő. Tudom, hogy ezzel mindenki lelkébe fogok gázolni, de a szerelmet nem mi választjuk. Az csak jön magától. Ha valaki egyszer belesétál önmaga csapdájába, akkor abból lehetetlen kikecmeregni. És ez a szerelemre is igaz. Bárkibe is szeretsz bele, azt soha sem fogod elfelejteni, bármi is történjék, bármi is legyen a végzetetek.

- Ryker Tate, mindig is azt mondtad nekem, hogy van különbség abban, amikor szeretsz valakit és abban is, amikor nem tudsz élni valaki nélkül - vágja vissza neki. Ezzel mire utalhat?

- Jess Emery, mindig vannak olyan esetek, amikor mind a kettő érvényesül. De gondolom veled még ilyen soha sem fordult elő, igaz? - Ryker vére forr, a kezei ökölbe szorulva várnak az agya által kiállított parancsokra. Ha Jess nem lány lenne, Ryker most habozás nélkül megütné, amiért valami olyat tett, ami nem tetszik neki.

- Hamarosan ezek mind megszűnnek, de ezt te is nagyon jól tudod - böki meg indulatosan Ryker mellkasát, a fiú pedig még intenzívebb szellemi állapotra tesz szert. Jess tud valamit, amit én nem? És mit tud Ryker? Mi ez az egész?

- Fejezzétek be! Miért kell mindig belekötnöd a dolgokba Jessie? - fordulok felé, amikor végre elcsendesedik. Látja, hogy ideges vagyok, szóval befogja a száját. - És Ryker, neked nem kell mindig megvédened. Tizenhat éves vagyok, nem valami csecsemő!

A fiú tudja, mit vétett. És már azzal is tisztában van, hogy a lány drágalátos unokatestvére, Jess Emery tud valamit, ami ha kitudódik, az végzetes lehet a számára. De most meg kell őrizze a maradék hidegvérét, hiszen még zongoráznia is kell. Bár az az ujjaiban van. A lány látni szerette volna, ahogyan Ryker a zongorán játszik, s ha ez még mindig áll, a legjobb formáját és a kedvenc zeneművét kellene megmutatnia a közönségnek.

Amint Jess elment, Evelyn csak utána megy, a fiút faképnél hagyva. Most biztosan nagyon dühös rá, bár ezt a tudtára is adta. A fiú úgy dönt, hogy felkeresi Samanthát, hátha már előkészült mindennel, ami a zongorázáshoz kell.

Kínok között, fájó szívvel megy le a földszintre. Érzi, hogy most megint elvágott egy cérnát a boldogabb jövője felé, de talán tudja is, hogy rá sosem vár egy jobb élet. Eddig annyiszor próbálkozott mindenkinek megfelelni, már belefáradt mindenbe, az összes kínlódásba, amin eddig végigment. Már elfogyott minden energiája, az összes tartaléka amit még fel tudott volna használni.

A nappaliban egyből rábukkan az öccsére és Samanthára. Kéz a kézben vannak, a fiú örül, hogy Dylan boldog. Amikor Sam meglátja Rykert, biccent neki egyet, aztán súgni kezd valamit Ryker öccsének fülébe. Ryker már tudja, mit kell tennie. Szépen elindul a zongora felé, már izgatottan várja, hogy a billentyűk finom felületével érintkezhessenek az ujjai. Szeret hangszeren játszani, mert addig is elfelejti a gondjait. És Evelyn után ez az a hely, ahová menekülni tud.

Leül a zongoraszékbe, s felméri a terepet. Kizárja a több száz embert, akinek minden figyelme rá tér és a fiú lépéseit pásztázza. Még valahol a lány is ott van, s figyeli az összes mozzanatát. Rykert ez még több izgalommal tölti el.

A Clair de Lune jelentése franciául: holdfény. Minden holdfényes éjszakát ezzel az angyali teremtéssel töltött a fiú, s most, hogy belekezd a zongorázásba, csak ezekre összpontosul.

Valamiféle - konkrét szavakba nem önthető - emlék sejlik föl, amint a tonika alapját nem rögtön kimondó I. fokú szext nyitóakkord kis terce oktávot sóhajt föl a zongorából. Emelt V. fok szekundfordításában szorul össze a szív, hogy aztán az I. fokú szext hangzatánál is haloványabb tonikai akkordon, VI. fokú terckvarton pihenjen meg. Alaphelyzetben sem hármas-, sem négyeshangzatot nem hallunk 8 ütemen át. A 8-adik végén súlytalan suhanásnyira V. fokú szeptim tűnik föl, hogy megérkezhessünk az I. fok alaphangjára, amit követhet a szubdomináns alaphangjára épülő II. fokú kvintszext. Az első két ütem témafejét szekvenciázó második ütempárból nő ki a váltóhangos kúszó melódia. Majd a periódus ismétlésének ható, az alt és szoprán pasztellszíneihez a basszus barnáját keverő 8-9. ütem után nem korábbi szekvenciája szerint halad a dallam, hanem a Desz-Asz kvint közé szorul, amelyből a 13. ütem B-jével próbál kitörni. A kitörés a Tempo rubato szinte ágáló vastag akkordjaival következik be. A basszus hosszú, harmóniaalapozó hangjainak szekundonkénti felkúszása, végül az utolsó két pontozott félhang nyolcadtriola dallamába való felugratása nyomán kulminációs hangzatokra érkezünk. S hová? Az I. fokú szextünkre, ami az imént még az emlékezés pasztelljében ködlött. Kromatikus basszuslecsúszás fölött két terckvart akkord vezet a domináns szeptimre, hogy aztán mesélni kezdjen. A 27. ütemtől kezdődő Un poco mosso következik. Az egyvonalas oktáv F-Asz tercéről kezdi mondanivalóját, amellyel elindult. Érzéki hatású, amint a Desz-dúr a 37. ütemben E-dúrrá fényesedik ki. Tizenhatod áramlása az 51. ütemben hozza vissza a témát. Azaz a dallamot. De mást mond alatta a III. fok előbb alapfokú, majd a VI. fokra oldódás igényét hordozó mellékdomináns szeptim harmóniája. A VI. fok, persze, itt is csak terckvart fordításban érkezik. A csobogó középrész után visszakapjuk a ringató 3:2 arányt is. A Desz-dúr alapját kimondó témafej-ismétlésben feltűnik a mellékdomináns szeptimhang. Ott lapult az a 13. ütemben is, de terckvart belső szólamába rejtve. Itt viszont meleg fénnyel világítja meg az emlékezés bensőségességét. A kódában mindvégig velünk marad a nosztalgiának e csalhatatlan jele.

És örökké velünk is marad. Amint Ryker elzongorázta a Clair de Lune darabot, mindenki ámulatba ejtve figyeli őt. Még mindig nem szeret a figyelem középpontjában lenni, de örül, hogy az öccse és a lány minden pillantása rá irányul.