Mondd el | EKHMV spin-off

III.

Gondjaim vannak magammal. Miért pörgök rá egyetlen dologra, amit más messziről le tudna szarni? Magamra sem ismerek. Mint akinek elvették volna a józanul gondolkodás lehetőségét. Igyekszem komoly lenni minden szituációban, de egyben képtelen is vagyok rá. És ez a két tényező összeférhetetlen. Aki komoly, nem lehet komolytalan vagy bizonytalan a döntéseiben.

- Vége az órának, kérem, hogy jövő órára tanuljatok, felelés lesz! - kiáltja szét a teremben, hátha eljut valaki okos felé az információ.

Összepakolom a dolgaimat, s igyekszem minél hamarabb pucolni innen. Nem akarok tovább ilyen szűk térben egy levegőt szívni Rykerrel. Távol kell lennem tőle, amennyire csak tehetem. Árasztja a negatív energiát, lassan már bele is fulladnék, ha nem akarnék elmenni innen.

Látja, hogy kapkodok, merem állítani, hogy figyel de mégsem tesz semmit maga ellen. Semmi sem izgatja a fantáziáját. Imádom, hogy ebben az iskolában mindenki csakis a maga világában él és cseppet sem érdekli őket, hogy a másik mit érez.

Csodálom, hogy eddig nem történt semmi balhé, mióta ide járok. Vagy ha történt is, egyelőre nem tudódott ki a nyilvánosságnak. Bár feltételezem, hogy Ryker nagyon is benne van most valamiben, mivel nem csak ő hanem az öccse, Dylan is fura. Mintha egy teljesen másik bolygón élnének.

Mondjuk Dylan mérföldekkel emberibb Rykernél, barátságosabb, szorgalmasabb és még reménytelenül romantikus is, ami ezek szerint nagyon megtetszett Samnak, hiszen már a gyümölcse is megvolt. Miket tud meg az ember. Mona nagyon benne lehet a buliban, ha tudja, hogy Samantha és Dylan miket csináltak együtt.

A nap további része a nagy semmivel telt el. Igyekeztem Rykert elkerülni - több, néha kevesebb sikerrel. Úgy éreztem, mintha folyamatosan a nyomomban járna, persze buta vagyok és figyelembe vehetném, hogy nagyjából ugyan azokra az órákra járok vele. Bár ezen felül is zavarja az aurámat.

Jessie mondta, hogy kérjem meg édesapámat, hogy vigyen haza minket, hiszen neki vannak még órái, valamint röplabdázik is, versenye lesz délután. El kéne jönnöm, megérdemli, hogy végig üljem azt a meccset. Jess a legjobb barátnőm és a kedvenc kuzinom. A világ legklasszabb rokona. Imádom!

Jelenleg várom, hogy a BMW megérkezzen. Nem is tudom honnan ered ez a szeretete apának. Hamarosan megérkezik Brooks is, s együtt várjuk a drága édesapánkat. Körülbelül tíz perc múlva meg is érkezik, innen látom, ahogyan előhúzza az ikonikus mosolyát. Brooks hátulra, én az anyósülésre ülök és igyekszem olyan arcot vágni, ami fátylat borít a jelenlegi hangulatomra. Nem akarom, hogy apa felesleges kérdésekkel lásson el, főleg nem Rykerrel kapcsolatban, még akkor sem ha készen állnék rá, hogy beszéljek róla.

- Jó napot fiatalok - köszön Barron, majd elindul kigurul a parkolóból. Már hiányzott, hogy őszinte legyek. Ő az az apa, aki mindent képes lenne feláldozni a gyerekeiért. - Milyen napotok volt?

- Tök szuperül ment az első nap - vágja rá az öcsém, én csak szótlanul kémlelem a rohanó Glenwood utcáit. Mindenki megy haza a munkából, iskolából, óvodából és ahonnan még lehetséges. Fáradt vagyok.

- Nekem mondhatni átlagos volt - motyogom, Brooks a sunyi mosolyát húzza elő a tarsolyából, apa pedig normális fejével figyeli azt a maradék utat hazáig. Remélem anya valami finomat csinált, hátha az evéssel el tudom kissé felejteni a mai napot.

Tíz perccel később haza is érünk. A garázsban állt meg az édesapám és onnan szállunk ki. A bejáratnál leveszem a cipőmet, s köszönök az édesanyámnak. Mint mindig, valami finommal várt haza, aminek rettenetesen hálás vagyok. Nála jobb anyát nem kaphattam volna.

- A kedvencedet csináltam - ezaz! - Öltözz valami kényelmesbe, addig megterítek nektek.

Ahogy a fiú sétál végig a folyosón, a gondolatai kavarognak. Nem mindig jutnak eszébe a történtek, csak néha elszáll a feje felett néhány gondolat, most mégis magával vitte az örvény. Mély tengerbe cseppent bele és fél attól, hogy belefullad. Mégis egy dolog küzdelemben tartja: a kitartása.

Nem tudja, hogyan lesz ennek egyszer vége és hogy lesz-e még újra normális élete, de igyekszik kitartani, mert a történteken nem változtathat.

A barátai furán néznek rá, amikor nem kíváncsi a társaságukra, ahogy régen kíváncsi volt. A fiú tudja, mit gondolnak róla. Össze akar roppanni a gondolattól, amikor arra gondol, hogy az lány milyen gyönyörűen festett, miközben figyelte az irodalomórájuk unalmas anyagát. Legszívesebben elmondaná - de csakis neki mondaná -, hogy mi folyik az életében jelenleg. De nem lehet. Mert soha többé nem állna vele szóba, még csak rá sem tekintene.

Mindig a háza előtt sétál el reggelente és délutánonként, végig a gyönyörű barna hajfürtjeire és szemeire gondol. De fél megközelíteni, s ezért egy burkot ölt magára, hagyja, hogy más környékezze meg, bármennyire is fáj neki. Talán így jobb is lesz, hiszen a fiú úgy gondolja, hogy nem tudná boldoggá tenni, bármenyire is szeretné.

Amikor a szekrényéhez ér, megpillantja, ahogyan két fiatal előtte smárol, ezért felettébb nehezen fér hozzá. Erőlködik, igyekszik félretolni a szerelmes párt - több, néha kevesebb sikerrel. Úgy dönt, hogy kifeszíti a bal kezével az ajtót, nehogy azok a nagy hévben benyomják, s a kezét azzal eltörjék.

Néhány fontos papír kihullik belőle, ami láttán a fiú gyomra összeszűkül. Próbálja gyorsan felkapkodni, nehogy meglássák őket a kíváncsibbak.

Újra a lányra gondol, aki nem tud leszállni a kusza gondolatairól. Mintha lenne benne valami angyali, ami zavarja Ryker minden mozzanatát.

- A picsába! - fakad ki, amikor nem tudja felszedni a papírokat. Pár pillanatnyi próbálkozás után sikerül neki, majd újra behányja a papírhalmazt a szekrénybe, elindul hazafelé, ami jelenleg nem tudja, hogy merre van.

Fekszem az ágyamon, s várom, hogy esetleg valaki beírjon a közösbe, hogy találkozzunk. Semmi kedvem nincs tanulni, annál kevesebb kedvem van itthon dekkolni. Miután elfogyasztottam az ebédet, csak felrohantam ide, azóta itt fekszem és a plafont bámulom.

Az eszem végig a barna haján és smaragdzöld szemein jár. A gyönyörű arcán, a csodás testén, mindenen, ami Ryker Tateet jellemzi.

Tudom, hogy nem lenne helyes bármibe is kezdenem vele, ráadás félek tőle, ami eddig soha sem fordult elő egy fiúnál sem. Mindig úgy néz rám, mint aki meg akarná fojtani a másikat egy kanál vízben. Nem tudom mi lőtte, régebben nem volt ennyire ellenséges se velem, se a többiekkel.

- Eve - nyit be az öcsém a szobámba, megzavarva ezzel a gondolatmenetemet. A picsába Brooks, egyszer hagyj élni!

- Mit akarsz Brooks? - kérdezem tőle idegesen miközben felülök. A fiún ugyan az a ruha van még most is, mint amiben elment ma reggel az iskolába.

Életem legborzalmasabb hétfője volt ez.

- Samantha hívott, hogy nem akarunk-e vele és Monával elmenni egyet kávézni, nem mondtam biztosra. Akarsz jönni?

Végre valami program, ami elfoglal. És végre nem gondolok majd egyfolytában Rykerre. Mint egy megszállott szerelmes, aki esedezik a figyelemért.

A szerelem nehéz, mint mondtam. De vajon lehet-e az élet legnagyobb ajándéka? Na erre a kérdésre egyelőre még semmi választ nem kaptam a Sorstól. Remélem egyszer minden kérdésemre választ kaphatok. Kezdve azzal, hogy mi történt, mielőtt megszülettem.

A szüleim utálnak beszélni arról az időszakról, gyanítom, hogy nem volt kellemes számukra. Bármi is történt, bennem talán nem hagyott nyomot. De ki tudja. Néha defektesnek érzem magam, amikor bárki mást előrébb helyezek magamnál. De én nem akarok úgy élni, hogy ez az egész élet című dolog csakis rólam szóljon. Én nem akarom azt.