Sötét Vihar - Egy második esély-

Kilencedik rész

Némi lovaglás után végig értünk az ösvényen, onnantól már ismerős volt a terep, de valami mégsem stimmelt igazán.
A fakó kanca hegyezni kezdte a füleit, azután egy halkat nyerített is, mire rájöttem, hogy miért tett így: lovakat vett észre a közelben, akik válaszoltak nyihogására. Hagytam, hogy Betty a hang irányába sétálgasson, aztán egy magasabban lévő, füves dombon húzódó földút kanyarjából pillantottunk le a völgybe.
A szomszéd farmon kötöttünk ki.
Mr. Richard Jefferson, akinek valamivel kisebb birtoka volt, mint John-é, de a lovai sokkal drágábbak és jobb képességűek voltak a milyeinknél. Egy hatalmas, fekete, fényes lószállítót vettem észre az udvarban, de nem voltak benne lovak, hisz le volt nyitva az ajtaja a földre.
Egy viszonylag komoly, sportos és befolyásos ember álldogált az autója előtt, aki piros baseball- sapkát viselt, illetve piros pólót és egy fekete nadrágot, fehér sportcipővel.
A férfi épp Richard-al beszélgetett, de -a távolság miatt- nem igazán értettem, hogy miről.

- Gyere Betty, menjünk. - fordítottam a kancát balra a kantárral, s így elkezdtünk lassan lefelé sétálni a bokrok mögött a kis lejtőn.
Persze nem tudtunk teljesen halkak lenni, hiszen egy lóval ez szinte lehetetlen. A cserjék ágai és levelei súrolták Betty hasát, amit ő nem bánt, mert izzadt is volt már, ezenkívül a rovarok sem nagyon kímélték a testét.

Amikor már olyan közelségbe értünk, hogy a két férfitól csupán a növények és egy farönkökből álló kerítés (meg néhány lépés) választott el, leszálltam a lóról, közelebb lépegettem egy picit, s hallgatózni kezdtem.

- Nézze, azt javaslom, jól gondolja meg. Ezen a versenyen most végre volna esélye, hiszen a nagy fekete csődőr lesántult és nem hiszem, hogy valaha fog még futni. - mondta a piros sapkás férfi.
- Állítólag a szomszédban van, de még egyszer sem láttam. - jegyezte meg Mr. Jefferson.
,,Sötét Vihar. Róla van szó." - futott át az agyamon az első gondolat, és bizony igazam volt.

- Én láttam a lovait. Vannak gyorsak, szívósak. Most, hogy a nagy bajnok visszavonult, sokkal könnyebb lenne a győzelem. Én edzeném a lovait, és ha csak bármelyikük is nyer, a pénzen természetesen megosztoznánk, illetve nyilván a farmjának is jó hírnevet szerezne. - javasolta az idegen, akiről most már kiderült, hogy valószínűleg tréner.
- Ez igazán jól hangzik, tény. - szólalt meg az idősebbik férfi, aki csak morfondírozva simítgatta őszülő szakállát.
- Na és melyik lovat gondolta esélyesnek? - kérdezte kicsivel később.
- Apollót és Tüzes Szikrát. - felelte a tréner.
Apolló egy kb. olyan magas angol telivér pej mén volt, mint Vihar.
-Mivel ugye John sokat dolgozott régen Richard-al, amikor még mi is neveztük a lovainkat galopp versenyekre-, így néhány lovat én is ismertem még a farmról.
Ezt a csődört eddig díjugratásban versenyeztették, de tény, hogy amikor még John is benne volt ennek a lósportnak a világában, akkor őt is indították galopp futamokon.
Tüzes Szikra pedig egy szürke kanca volt, akit leginkább a gyors versenylovakkal való tréningeken használtak, hogy növeljék az állatok önbizalmát. Folyton lelassultak vele, így egyenletes tempóban tudott vágtatni egész végig, ezzel motiválva és hagyva a másik lónak, hogy lehagyja őt. Valamivel alacsonyabb volt, mint Apolló, és kicsit talán lassab is, de sokáig bírta az iramot, jól futott hosszabb távokon.

Tehát végre rájöttem. Egy közelgő versenyről beszéltek, aminek augusztusban várhattuk a lezajlását, szóval még volt rá csaknem másfél hónap, hogy felkészüljünk. Már ha akarnánk nevezni bármelyik lóval is.
Bár, ami azt illeti én akartam.
Meg volt rá a jelöltem, a különleges fekete paripa az istállóban, már csak meg kellett gyógyítanom, utána pedig találnom egy trénert, zsokét és a lovat is felkészítenem.

Amikor mindezeket elhatároztam, ismét felültem a fakó Betty hátára, s
-mivel innentől már tudtam, hogy hol vagyok- visszaügettem vele a farmunk irányába.