Sötét Vihar - Egy második esély-

Tizenharmadik rész

Nagyjából tíz perccel később lépésben lovagoltunk Kubán és Pipacson, majdhogynem elfelejtve, hogy igazából miért indultunk el.
Aztán hirtelen egy éles nyerítés vágott a fülembe. Hátrapillantottam, s egy fekete csődört láttam bicegni.
- Vihar! - kiáltottam megörülve, aztán rögtön leugrottam a nyári fekete Kubáról, illetve Dave is megállította a vércsederes kancát.
Először futólépésben indítottam a ló felé, utána pedig egyre jobban lassítottam a tempómon.
- Állj meg! Nem mehetsz csak úgy oda! - fogta meg a karom a szőke fiú, mire én elrántottam magam kezei közül.
- De engem már ismer. - válaszoltam, majd csak folytattam utam a sérült versenyló felé. Nem láttam a reakcióját, és nem is mondott semmit, de szinte éreztem, hogy Dave milyen makacsnak, meggondolatlannak és felelőtlennek gondolhat. Csak forgatta a szemeit. 

A ló hegyezett fülekkel figyelte minden mozdulatomat, én pedig igyekeztem a lehető leghiggadtabb, legkevésbé ijesztő formámat mutatni.
- Nyugalom. Tudod, hogy ki vagyok. Tudod, hogy nem bántalak. Én simogattalak, emlékszel? Barátok vagyunk. - beszéltem hozzá halkan, majd a füleit unottan oldalra fordította, farkával csapott egyet-kettőt, de láthatóan nem tűnt már olyan idegesnek.
Megsimogattam az orrát, aztán a homlokát.

- Azta. Ha nem ismerném, azt gondolnám semmi baja. - lépett mellém David, aztán ő is nyújtotta kezét a ló felé, bár tény, hogy kissé bizalmatlanul. Sötét Vihar kíváncsian elkezdte szagolgatni a fiút, de érezte, hogy picit ideges. A ló ismét enyhén nyugtalankodni kezdett.

- Csak természetesen. Mintha egy teljesen másik lovat simogatnál. - szólaltam meg, aztán végül mindketten Vihar nyakát cirógattuk, ami láthatóan tetszett a fekete paripának. Előre nyújtotta a fejét, hiszen kifejezetten élvezte a vakargatást, mint azt a lovak általában. 

- Na szépen vagyunk! Amikor bemegy hozzád valaki, akkor hangosan csapkodsz és nyihogsz, de persze az már mindjárt más amikor mindenki veled foglalkozik! - jegyezte meg Dave gúnyosan a ló felé fordulva oldalról, közben gyengéden megveregette az állat izmos nyakát, aki -mintha értette volna és direkt viccelődne- bólintott a fejével. Nevetve simogattam a fekete lovacska levágott, rövid sörényét, míg váratlanul a fiú- és az én ujjaim összeértek a ló nyaka felett.  Zavartan néztük egymásra, én pedig kicsit mintha éreztem volna, ahogyan egyre pirosodik az arcom.  Hirtelen egy szó nem jött ki a számon, nem tudtam mivel léphetnénk túl minél hamarabb a helyzeten, amit egy rövid, kínos csend kísért. 

- Azt hiszem ideje lenne hazamenni. - jelentette ki David, aztán a felnyergelt vércsederes kanca felé fordult.

- Igazad van. - motyogtam, majd megfogtam Sötét Vihar kötőfékét és gyengéden húzni kezdtem magammal miközben sétáltam. Minden további nélkül a csődör követett, aztán a nyári fekete Kuba mellé léptünk. Egy rövidebb kötelet kivettem a nyeregtáskából, s szép lassan a fekete ló kötőfékéhez rögzítettem. Felpattantam az idősebb heréltre, azután így sétáltunk szép lassan haza. 

* * *

Másnap reggel elég korán keltem fel, de nem számított, csak az, hogy minél hamarabb kiérjek a farmra.                                                                                                                                                                                                        

Mikor odaértem végre az istállóba, Vihar -mintha köszönteni akart volna- elnyihogta magát, de csak halkan, nehogy rögtön azt higgyem, hogy máris legjobb barátok vagyunk.

- Szia, szépséges paripa! Tudom, a tegnapi nap nem sült el a legjobban, de ma tényleg kiviszlek kicsit sétálni. Nem álldogálhatsz bent egész nap, jót tenne az ízületeidnek a mozgás, úgyhogy készülj. - léptem be a bokszába, majd hagytam, hogy megszagoljon. Felcsatoltam egy vezetőszárat, aztán kinyitottam az ajtót. Elhatároztam, hogy nem fogok félni, mindent megteszek azért, hogy bebizonyítsam mindenkinek, hogy nem lenne szabad lemondani erről a lóról. 

Ígyhát kisétáltunk a körkarámba, ahol szabadon engedtem a homokos talajra. Szaglászott, nézelődött, furcsa volt neki ez a hely. Még sosem járt a fémkerítésű kifutóban, ezért elsőként csak hagytam, hogy megszemlélje a terepet. Addig felültem a fémrudakra a kerítés szélére, és vártam. Azt szerettem volna, ha mihamarabb rájön, hogy nem kell félnie, s mivel itt vagyok vele, minden rendben van.

Amikor már eltelt jó tizenöt perc is, leugrottam a fémrudakról, de még mindig csak a szélen maradtam, és vártam. Észrevett, hegyezett fülekkel, kíváncsian elkezdett felém bicegni. 

Az egyik rúdra fel volt tekerve egy kötél, melyet levettem onnan, majd a ló felé dobtam. Ő elindult előlem, de csak lassan, ahogy bírt. Egyre beljebb léptem a homokos területen, míg végül már középen álltam, s Vihar nyugodtan sétált a kerítés szélén. Mintha futószáraztam volna, csak épp pálca vagy futószár nélkül.