Sötét Vihar - Egy második esély-

Negyedik rész

Mikor a Főnök kiment, Linda nem tudta megállni, hogy ne szólljon egy szót sem.
- Szerintetek mit akarhat mondani? - kérdezett kétségbeesve.
- Lehet, hogy azt, hogy kezd elfogyni az árpa meg a szalma, vagy azt, hogy több versenyre kéne neveznünk mostanság.- találgattam.
- Vagy azt, hogy inkább csináld amit kell, mert húsz perc múlva kész kell legyünk, és mert amúgy is mindenen pánikolsz.- jegyezte meg Dave, mire Linda megsértődött kicsit.
- Miért kell folyton ilyeneket mondanod nekem? -kezdett nyafogni a szőke lány, s közben mi be is fejeztük a lovak etetését.
- Ugyan már, Linda. Úgy teszel, mintha nem ismernéd Dave-et. - szólaltam meg, mire a fiú csak röhögött magában.
- Most már neked kell sietned jobban, mert mi már befejeztük mára. - tette csípőre a kezét a barátnőm, gúnyosan a szőkés vörös hajú fiúra nézve.
- Csak hogy tudd: két perc és kész vagyok.- öltötte ki nyelvét gúnyolódva a srác, mire én csak halkan nevetni kezdtem.
Néhány perc után -amikor már minden kész volt-, mind a hárman kimentünk az istállóból, egyenesen be a házba.
A tornácon feküdt nagy álmosan Rex, az öreg véreb, aki csak felnézett ránk mert észrevette, hogy megyünk, majd visszatette a fejét a földre és pihent tovább.
Beléptünk a szúnyogháló ajtón, aztán rögvest a lépcső felé vettük az irányt.
Én mentem elől, utánam Linda, aztán Dave. Felfelé a falon végig régi lovas képek lógtak. A legtöbbön John volt valamilyen ló mellett vagy hátán, illetve esetleg feltűnt rajta a lánya is vagy a felesége. A lánya, Amy kb. velem lehetett egy idős, amikor egy kicsit szeszélyesebb lóval indult a Kentucky Derby-n, és amint kiért az indítókapuból, nem tudta rögtön ,,megfogni" a lovat, mely kiszaladt alóla és leesett. Az akkor tizennyolc éves Amy Walsh kómába esett a baleset után, de sosem ébredt fel.
Azóta egy galopp lovunk sincs, John megtiltotta, hogy bárki is megpróbálkozzon eme lósport űzésével, vagy csak gyakorlásával.
Mikor felértünk, az iroda ajtaja nyitva volt, így csak be kellett sétálnunk a szobába.
- Három perccel korábban jöttetek. Ez tetszik. - jegyezte meg a Főnök, aki a forgós székében gubbasztott, majd közelebb csúszott az íróasztalához, és összefogott néhány papírt.
- Üljetek le. - mondta, s mi pedig oda is toltunk magunknak három széket.
- Mi a baj, John? - kérdeztem.
- Az új lóról akartam beszélni. A gazdája, Chris Piers két hetet adott, hogy rendbehozzuk. Nyilván ezt mindenki tudja.
De arról senki sem hallott, amit a következő percekben fogok mondani. Ezt senkinek sem szabad elmondanotok, csak azért árulom el nektek, mert ti foglalkoztok vele a legtöbbet, és tudnotok kell róla. - kezdte mesélni, mi pedig fokozott figyelemmel hallgattuk őt.
- A lovat, Sötét Vihart igazán nagy becsben tartotta. Mindaddig amíg le nem sérült. Immár számára értéktelen. Egy fikarcnyit sem akarja már azt a lovat, mert máris van egy jobb hátasa, melyről már olyan pletykák is repdesnek, hogy talán még a Triple Crown-on is megállná a helyét, és hasonlók... Valójában nem kell neki ez a ló. Nem hiszi, hogy talán meggyógyul, s képes lesz lassabban vágtatni akár, de ha mégis, akkor is csak egészen minimális az esélye annak, hogy még valaha pályára viszik. Ezt ő is tudja, sőt, mindenki. Ezért számára ez az állat értéktelen. Szerintem maximum tenyészménnek tarthatja majd a továbbiakban, de még azt is megkockáztatnám, hogy eladja a vágóhídnak. - állapította meg John, mire én felpattantam a székemről.
- Azt nem teheti! Amíg nálunk van, amíg én kezelem... Még nincs minden veszve, különben is, ha ez a terve, akkor mi értelme a fáradozásomnak?!- fakadtam ki.
- Teljesen megértelek Renée, de ő a tulajdonosa. Ez ellen nem tudunk mit tenni.- felelte a férfi.
- Hacsak meg nem vesszük... - szólalt meg a szőkés hajú srác.
- Igen, ha a szombati díjlovagláson nyerünk, akkor talán meg fogjuk tudni vásárolni - értett egyet Linda is.
- Most, hogy megsérült annyit ér mint egy normál ló, és nem annyit, mint a versenylovak. - jegyeztem meg.
- Csend! Nem menthetünk meg minden lovat, különben is, ha sose lesz már lovagolható, akkor mégis mire használhatnánk? Lehet, hogy valóban jobban járna, ha elpusztulna. Neki sem jó, hogy csak van és nem tud úgy mozogni mint a társai. Ezt el kell fogadnunk. Ezentúl már csak annyit tehetünk, hogy ugyanúgy foglalkozunk vele, mert ez a kötelességünk. Ennyi.- zárta le a témát John, majd mindhárman kimentünk az irodából, de már csak az udvarig jutottunk el.
- Hát, ez... Megdöbbentő volt. Azt hittem az a Piers vagy ki kedvesebb. - szólalt meg a barátnőm.
- Chris mindig is drága telivéreket tartott. Sose érdeke a ló, csak a pénz. Ezt Viharral szemben is kimutatta.- mondta Dave.
- Segítenünk kell neki. Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen miatt a vágóhídon végezze. - jegyeztem meg, majd David elkezdte forgatni a szemeit.
- Hát persze. Minden lovat meg akarsz menteni. Még azt is, amit már nem tudsz. Figyelj, Ren, sajnos nem tehetünk semmit. - lombozott le rögtön, aztán Linda közbeszólt.
- Figyu! Tudom, hogy nehéz, de talán Rennek igaza van. Rá kéne beszélni John-t, hogy megvásároljuk. -
- John nem fog belemenni, különben is, biztos egy vagyont ér ez a ló, nekünk pedig nincs annyink.- mondta a srác.
- De most lesérült. Most biztos olcsóbb mint a versenylovak általában. - erősködtem.
- Az lehet, de még mindig Secretariat egyik dédunokája. Papírjai is vannak róla. Szerinted?! - ellenkezett tovább Dave, végül Linda állt közénk.
- Elég legyen! Meg kell mentenünk, mert egy érző lélekről van szó, aki valószínűleg még nem szeretne meghalni, és annak érdekében, hogy megfelelő jövőt biztosítsunk neki, össze kell fognunk. Mindhárman. Értitek?! Szóval nincs vita!- emelte fel a hangját a szőke lány, mire némán csak a földet vizslattuk enyhén elszégyelve magunkat.
- Jólvan. Értettük. - feleltem egyetértően.
- Ja. Ne haragudj. - nézett rám Dave.
- Te se haragudj. Én sem tudtam nyugton lenni.- kértem bocsánatot én is.
- Na ez a beszéd - mosolyodott el elégedetten Linda - de most mennem kell- folytatta. - Holnap korábban jövök, hogy Csinossal még gyakoroljuk a lépéseinket a szombati versenyre. - tájékoztatott.
- Jobb, ha én is megyek. Későre jár. - jegyezte meg David.
- Hé, nem tudnál hazavinni, kérlek? - kérdezte Linda a fiút.
- Azok után, hogy úgy nekem estél az istállóban még elvárnád, hogy haza is vigyelek? - tréfálkozott Dave.
- Ajj! Jólvan, akkor majd felszállok a leghamarabbi buszra. - mérgelődött a szőke lány.
- Mázlid van, mert már csak másfél óra múlva jár errefelé busz. - szívta a vérét a srác.
- Ó, te! Hogy tudsz ilyen szemét lenni néha?! - fonta össze karjait ismét megsértődött arcot vágva Linda, mire Dave már a régi tragacsból hajtott utána lassan, hogy felvegye. A lány kinyitotta az ajtót, s készült, hogy beszálljon. Már majdnem sikerült beülnie, mikor a srác viccből megnyomta enyhén a gázpedált, erre neki szinte el kellett ugrania onnan.
- Ezért még megfizetsz! - mérgeskedett a lány, aztán amikor lassacskán elhalványult a sunyi vigyor a srác képéről, Linda szépen beült mellé, majd felém közeledtek lassan az udvarban.
- Elvigyünk? Bár igaz, hogy ez csak kétszemélyes és te már csak a platós részre férnél fel, de attól még hazavihetlek ha akarod. - húzta le az ablakot a sofőr.
- Nem kell, köszi. Én szerintem azzal a másfél órás busszal megyek, még van egy kis dolgom. Majd holnap találkozunk. Jó éjt.- köszöntem el tőlük, s ők is integetni kezdtek.
- Jó éjt. - köszönt Dave.
- Holnap tali- integetett Linda, majd elhajtottak a farmról. Én még megvártam míg a földúton el nem érnek a fák és bozót borította részhez, aztán mikor teljesen eltűntek a látótérről, én szépen besétáltam az istállóba ismét.