Sötét Vihar - Egy második esély-

Hetedik rész

Legalább tíz percig ott álltam Sötét Vihar mellett a bokszában, hogy minnél jobban bízhassunk egymásban. Innentől kezdve már csak egy dolog maradt hátra a teljes barátságig:
,,Vajon engedi-e, hogy a lábait is megfoghassam?". A lábait, azaz a legveszélyesebb részeit. A végtagjait, melyek egy ló számára a legjobb fegyvernek bizonyulnak, ha veszélyben érzi magát. Ha teljesen elfogad, akkor nem tart tőlem, nem érzi úgy, hogy szükséges lenne használja bármelyik lábát is, nem gondolja azt, hogy védekeznie kellene bármi ellen is, hiszen tudja, hogy bízom benne. Óvatos mozdulattal indítottam el kezem a szügyétől kezdve lefelé a jobb első lábáig. Figyeltem, hogy mit reagál. Csak hátra csapta a füleit némán, látszott rajta, hogy kellemetlen neki, de nem bántott. Itt a térdétől lefelé gondosan be volt bugyolálva, hiszen ez a törött lába volt. Szép nyugodtan a hasán simítottam végig, majd a bal combjához érkeztem. Itt a lovak általában csiklandósak, ezért sem szerencsés itt simogatni őket. A fekete csődör nem csinált semmit, farkával csapkodott néha oldalra, de úgy tett, mint akit nem érdekel. Hihetetlenül szelíd és békés volt.
Szinte már guggoltam mellette, de azt sem bánta. Finoman feltápászkodtam, aztán óvatosan elsétáltam a fara mögött. A fülei felém néztek, megrázta a sörényét a legyek miatt, de semmi.
- Jólvan. Ügyes vagy. Most már tudod, hogy nem az a célom, hogy bántsalak. - simogattam lágyan a farát most már bal oldalról.
Ugyanúgy nagyon vigyázva a hasa alatt simítottam meg, majd a bal mellső lábához érkeztem. A ló lehajtotta utánam a fejét, hogy megszagolgasson, aminek örültem. Úgy tűnik, hogy teljesen elfogadott. Elmosolyodva vakargattam a nyakát, ami szemmel láthatóan jól esett neki, ajkait kezdte mozgatni.
- Rég nem babusgatott már így senki, igaz? - kérdeztem, mire ő felém fordította a fejét.
- Nahát. Ez hihetetlen! Nem hiszek a szememnek!- szólalt meg döbbenten David, amire Vihar egy kicsit meglepődött, fújtatni kezdett és a füleit hátra csapta.
- Hóó. Nyugi pajtás. Semmi baj. - simogattam a nyakát.
- Hupsz... Bocsi, nem akartam megijeszteni vagy ilyesmi...- szégyellte el magát a lovászfiú.
- Semmi baj. Egy picit megijedt, de látod: nem vészes. - feleltem büszkén.
- Szerinted engedné hogy megsimogassam az orrát? - kérdezte kíváncsian.
- Lehet. Először hagyd, hogy megszagoljon. - válaszoltam, mire a fekete ló előrehajtotta a fejét, megszaglászta a fiút, és hagyta, hogy a tenyerét az orrlyukai között pihentesse.
- Ez elképesztő. El se hiszem! Én tényleg ezt a vad lovat simogatom. - lepődött meg Dave.
- Nem is olyan vad. Csak kedvesnek kell lenni vele. Nem igaz?- paskoltam meg enyhén a ló nyakát, mire az (mintha értette volna) bólintott egyet.
- Hé, még mindjárt a nyelvünket is megérti. - nevette el magát a szőke fiú.
- Azt kétlem, viszont nagyon úgy néz ki, hogy én félig-meddig megtanulhatom az övét. Testbeszéddel. - mosolyodtam el lelkesen.
- Szerintem te azt már tudod. - nézett rám Dave.
- Gondolod? - kérdeztem.
- Látom. - felelte, miközben kék íriszeivel a mogyoróbarna szemeimet bámulta legalább húsz másodpercig. Ezt Sötét Vihar törte meg, hiszen megrázta a fejét. Kínos csend állt be, s én közben éreztem, hogy picit mintha elpirultam volna.
- Khm.. Nekem most mennem kell. Sok dolgom van, tudod...- vakarta meg tarkóját enyhén zavarodottan.
- Ja.. Nekem is még van pár elintézni valóm.... Főképp vele.- válaszoltam idegesen a ló felé fordulva.
- Akkor majd később találkozunk. - mondta a srác, közben indulni készült.
- Okés. Majd később... - helyeseltem, valamennyire piros arccal, közben a fekete lovat buzgón simogatva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Jólvan, Vihar. Nagyon büszke vagyok rád. Most egy kicsit magadra hagylak. Ha jól hiszem, akkor Linda hamarosan itt lesz, és ki kell vinnünk túráztatni egy csapat iskolás gyereket. De estére majd megint jövök hozzád, és ha ilyen jól fogsz viselkedni, akkor holnap megpróbálhatunk sétálni is egy kicsikét.- álltam szembe a lóval, aki a fejét a karjaimba tette, s csak némán álldogált előttem.
- Oké. Akkor most magadra hagylak. Később jövök. - pusziltam meg a homlokát, azután kinyitottam a bokszát, kiléptem az ajtón, melyet utána rögtön be is zártam. Amikor megfordultam,alig léptem párat, és ismét egy ismerős alak jelent meg előttem.
- Lindaa! Sziaaa!- öleltem meg boldogan legjobb barátnőmet.
- Renée!! Olyan boldog vagyok, hogy ennyire ügyes voltál Sötét Viharral! - ujjongott karjaim közt.
- Tessék? - kérdeztem vissza meglepődve, ekkor már ismét egymással szemben álltunk.
- Tudod, hogy ebben a lovardában semmi sem marad sokáig titokként. - mosolyodott el.
- David mondta, igaz? - indultunk kifelé az istállóból.
- Természetesen. És még rám mondjátok, hogy nem tudok titkot tartani! - jegyezte meg kicsit gúnyosan.
- Ez nem titok. Egyébként meg tényleg nem tudsz titkot tartani. - mondtam.
- Dave nagyon boldognak és lelkesnek tűnt amikor mesélte. Valami olyat is magyarázott, hogy ő is megsimogatta, de szerintem ezt csak kitalálta, hogy menőnek tűnjön. - újságolta.
- Nem, tényleg megsimogatta. Ott voltam. - cáfoltam meg állítását.
- Tényleg? Akkor már csak rajtam a sor! - szólalt meg lelkesen.
- Szerintem hagyjuk egy kicsit. Épp eleget részesült már ma reggel a lapogatások, vakargatások és simogatások tömkelegében, majd este még megyek hozzá. Akkor te is megpróbálhatod. - fogtam meg a vállát egy reményteli pillantással.
- Rendben. - mosolyodott el.
Ahogyan sétáltunk, szinte észre sem vettem, hogy Linda a szerszámos helyiségbe indult, én pedig persze követtem. Elővett egy nyerget és egy takarót a helyéről.
- A kantárt leakasztanád onnan, kérlek? - nézett fel a kissé magasan álló fogasszerűségre, ahol más-más kantárok díszelegtek, ''szebbnél-szebb" zablákkal, amely számomra nem más, mint csupán némi kínzóeszköz. Bár tény, néhány lóhoz kell (mint például a furfangos és leleményes Bettyhez, akit szinte csak én lovagoltam), de akkor sem éreztem helyén valónak a használatát. Soha.
- Tessék. - adtam oda neki amit kért, majd én is előszedtem egy nyerget izzasztóval.
- Köszi. - felelte.
Rövid gondolkodás után mégis csak levettem egy kantárt zablával a helyéről, és egyenesen a fakó ,,ördöghöz" indultam.
- Jólvan, kislány. Úgy döntöttem, ha jól fogsz viselkedni, akkor talán elkezdhetünk zabla nélkül dolgozni. Rendben?- léptem be hozzá, mire ő megszagolta a kezem, és engedte, hogy rátegyem a pokrócát.
- Chh. Milyen kicsinyes. Úgyse érti, úgyse válaszol, akkor meg minek beszélsz neki?- jegyezte meg cinikusan Hans, aki épp akkor hozta be az istállóba a kifáradt, remegő lábakkal besétáló, verejtéktől fénylő Albát, a pej kancacsikót, akit nemrégiben vásárolt magának, hogy majd ugratásban versenyezzen.
- Higgye el, sokszor a lovakkal sokkal szívesebben és jobban eltársalgok mint egyes emberekkel. - szóltam vissza, közben már a hevedert húztam meg Betty nyergén.
- Hmm.. Még jó, hogy csak te vagy így...- zárta le a témát a férfi, mert nem akart nyíltan vitatkozni Linda előtt, aki csak hallgatott meglepetten.
- Hé, hol van már az a fiú? Nem az ő dolga lenne, hogy ellássa a lovamat munka után?! Ezért fizetik, nem??- kezdett kiáltozni idegesen. Linda látta rajtam, hogy nehezen tudom csak tűrtőztetni magam, mert utáltam ezt az embert a modora és a természete miatt. Nem csak a lovakkal való viszonya volt ilyen, de néhány emberrel is így bánt.
- Alba a maga lova, maga is foglalkozhatna vele, nem csak kifárasztja, David pedig nem holmi cseléd, rengeteg dolga van egész nap! - szólaltam meg mérgesen, mire a férfin már látszott, hogy valami sértőt készül mondani. Felemelte a kezét, mintha kiabálni akarna, de ekkor Dave sietett be az istállóba. Szerencsére.
- Elnézést uram! A szalmát pakoltam le a padlásról, de mihamarabb igyekszem ellátni a lovát. - magyarázkodott idegesen, mintha félne, hogy leszidja.
- Máskor mire a kancám bejönne az istállóba, friss széna, víz és tiszta alom várja majd, világos? - adta át a vezetőszárat Hans.
- Rendben, uram. - bólintott szégyenkezve a lovászfiú.
Azután a férfi ki is ment az épületből.
- Szerencséje, hogy kiment, különben.... Rendesen beolvastam volna neki!- mérgelődtem a kantárt igazgatva Bettyn.
- Ren, szerintem jobb lenne ha megbékélnél vele és elfogadnád, hogy ilyen. Valld be, talán tényleg elég bunkó, de azért a lovak amiket betört és kiképzett igazán szelídek és megbízhatók. - jegyezte meg a szőke lány a deres heréltje boksza előtt.
- Az egy dolog, de vajon milyen áron? - erősködtem. - Te meg hogy hagyhatod magad ilyen könnyen?! Úgy kiosztanám a helyedben, hogy többet nem akarna parancsolgatni! Nincs időd folyton azt lesni, hogy ő mit akar!- szóltam rá Dave-re.
- Figyelj, nekem se tetszik ez az egész, de ha egy rossz szót is mondok, vagy valamit nem úgy végzek el ahogyan kéri, akkor lőttek az állásomnak! Hans nagyon közel áll John-hoz, ő az egyetlen trénere. Nyilván nem az egyedüli trénerét fogja kirúgni, hanem engem (főleg, hogy ti is itt vagytok). - magyarázta a fiú, de mire szólhattam volna bármit is, épp megérkezett a gyerekek csapata.
- Ezt majd máskor lerendezitek. Mennünk kell. - szólt közbe Linda.
- Rendben...- feleltem sóhajtva. Azzal kinyitottam a zsufafakó kanca boksza ajtaját, megfogtam a kantárszárat, majd vezettem magam után. Engedelmesen sétált mögöttem, illetve a deres Felhő mellett.
- Majd még beszélünk. - intett utánunk a srác amikor Linda már épp felszállt a lovára.
- Kellemes lócitrom lapátolást, mi addig lovagolunk! - szólt neki a szőke lány gúnyosan, incselkedve. Erre a fiú csak kiöltötte a nyelvét, én meg csak halkan nevettem magamban, már Betty hátán.