Sötét Vihar - Egy második esély-

Hatodik rész

A következő reggel már egy felhős nap virradt a városra. Az ablakon kitekintve csak a megszokott, forgalmas közlekedést lehetett látni, egy-két autó rádudált egymásra, a pékségnél pedig ugyanúgy állt egy kisebb sor. Az ágyam pont az ablaknál állt, így jó érzés mindig lenézni az utcára amikor felébredek.
Felültem az összehajtódott plédem mellett, majd a mobilomért nyúltam a polcról.
Az óra 6:13-at mutatott, de kint (a szürkeségtől) viszonylag sötétnek tűnt az ég. Ránéztem az üzeneteimre, s boldogan olvastam ahogyan azelőtt pár perccel legjobb barátnőm kérdezett a farmra való érkezésem időpontjáról. Én csak azt válaszoltam, hogy 7 órára ott leszek, de még 10 perc után sem láttam erre visszajelzést tőle.
Ettől függetlenül gyorsan felkaptam egy világos piros pólót, meg a homok színű lovasnadrágomat. Természetesen már csak a fekete, poros csizmám maradt hátra, azután kiléptem a szobámból.
A szűk, rövid folyosón haladva éreztem a konyhából áradó kellemes, friss melegszendvics illatát.
Anyám, Helena épp telefonált -szokás szerint- miközben teát töltött ki csészékbe, majd azokat az asztalra vitte. Én addig tettem magamnak reggelit egy tányérra, és enni kezdtem, csak azután sikerült letennie a telefont.
- Jó reggelt. - köszöntöttem.
- Jó reggelt. - ült le velem szembe.
- Hogy aludtál? - kérdezett.
- Jól. - feleltem.
- Ennek örülök. - kortyolt bele a teájába.
Kínos csend következett. Rendszerint én nem tudok mit mondani, ő pedig próbál témát felhozni, de - akaratom ellenére is - sikerül egyszavas válaszokkal letudnom mindent, szóval kettőnknek nem igazán egyszerű a beszélgetés.
Pár perc után már csak azon kapta magát, hogy a tányeromat és az üres csészét mosogatom el, majd felkapom a táskám és az ajtóhoz sietek.
- Mennem kell. Majd este jövök. Szia. - köszöntem el tőle.
- Jólvan, majd este jössz. - nézett utánam enyhén csalódottan. Hát igen, én sem ilyen gyorsra és ,,üresre" terveztem ezt a reggelt, de a lovaknál nem lehet lassúskodni.
Leszaladtam a lépcsőn, aztán kiléptem a panel nehéz ajtaján. Gyors léptekkel sétáltam a buszmegálló felé, ahová alig 5 percen belül meg is érkezett a várt jármű.
Innentől már persze séta-galopp.

Alig fél órán belül odaértem a tanyára. A karámban gyerekek lovagoltak Julie( a közel 40-es éveiben járó, hosszú hajú, jámbor természetű asszony) felügyelete alatt, a másik oldalt -a körkarámban- Hans (a maximalista, kicsit szigorú lótréner) futószáron vezette Albát, a másfél éves sötét pej kancát.
A harmadik helyen pedig (ami ugye a legelő) békésen legelésző paripákat láthatott az ember. Minden csodás volt.
Amint észrevettek az említettek, köszöntünk egymásnak, aztán mindenki folytatta a dolgát. Besétáltam az istállóba, és néhány ló halk, üdvözlő nyerítése csapott meg. Betty, a fakó rosszaság csak bólogatott nyihogva az új, rózsaszín kötőfékével. Vele szemben Vezér, a sárga, lámpás orrú herélt hegyezett fülekkel kipréselt magából némi ,,röhögő" hangot. Ahogyan haladtam tovább, prüszkölések, ideges ,,kapálások", szénarágás hangját véltem felfedezni. Számomra ez a ,,zene füleimnek". Lassan közelítettem Vihar bokszához, s mikor odaértem, hegyezett fülekkel nézett rám.
- Szia. Na, hogy érzed magad? - köszöntöttem. Nem csinált semmit, csak fülelt. Az ajtó felett lassan átnyújtottam a karom, mire ő fejét előrehajtva szagolgatni próbálta a kezem, azután lassan odabicegett hozzám, és az orrát a tenyerembe nyomta.
Nagyon örültem. Már magától odajött hozzám. Végig simítottam kezem a homlokán lévő orrcsík kezdetétől az orrháton át, egészen puha orrlyukai között húzódó rózsaszín foltig. Azután oldalra fordult a tenyerem, és a szeme melletti részen is simogattam. Nem ellenkezett, nem húzódott el, nem félt. Elkezdett bízni bennem. Szép lassan levettem róla a kezem, és kinyitottam a boksza ajtaját. Erre picit meglepődött, felkapta a fejét, hátrébb lépett kettőt, de csak figyelt. Halk és komótos mozdulatokkal besétáltam hozzá. Bezártam az ajtót, de csak megálltam ott a sarokban, és néztük egymást. Nagyon kicsiny távolság választott el tőle, amely számomra is kezdett ijesztő lenni.
Ekkor csak egy gondolat futott át az agyamon: ,,Nem félhetek" . Ha félek, azt ő is érzi, és akkor végem.
Lágy tempóban közelítettem felé, kezemet elétartva, hogy érezze a szagomat. Csak szépen lassan lépkedtem, egy - kettő. Megrázta a fejét, füleit felém fordította, és azután finoman elkezdtem a nyakát simogatni oldalról. Nem ijedt meg, nem félt tőlem. Ujjaimmal kifésültem egy - két tincset selymes, fekete sörényéből, tenyeremet végigvezettem a marján a lapockája felett, aztán szép nyugodtan elérkeztem a hátától a farka tövéig, mellyel párszor oldalra csapott a legyek miatt.
- Nagyon ügyes vagy Vihar. Büszke vagyok rád. - mosolyodtam el, majd a nyakát kezdtem vakarászni, hiszen azt minden ló imádja, és nem győzik nyújtani íves nyakukat. A fekete mén tehát megbékélt velem. Magához engedett és barátok lettünk. Nem próbált semmi esetre sem felágaskodni, vagy ilyesmi. Csak tűrte némán, békésen, ahogyan lágyan simogattam a hátát és a sörényét. Most már nem bánthat. Mert látja, hogy nem akarok neki rosszat. És azt is, hogy szeretem. Márpedig ha szeretem, akkor semmi bántódása nem eshet. Ezt ő is tudja.