Sötét Vihar - Egy második esély-

Második rész

Leszálltam hát a zsufafakó Bettyről, aztán le is nyergeltem a karámban, csak a zablát hagytam, hogy egyszerűbb legyen bevinni.
Szinte le sem tudtam venni szemem a fekete lóról az utánfutóban.
Hangosakat nyerített félelmében, illetve hallottam egy ideig a lábával való kapálást, de hamar abbahagyta, s lecsapta füleit.
,, Biztosan az a lába fáj " - gondoltam.
Egy kiöltözött, 50 év körüli férfi szállt ki az autóból, mellőle egy valamivel fiatalabb ürge. Az idősebbik valószínűleg a tulajdonos, a másik pedig feltehetően a lovásza.
- Jó napot, John - köszönt az öregebb a Főnöknek. John Walsh, azaz,hogy John, mármint a farm tulajdonosa -és a főnököm, sőt, mindenkié- egy mosollyal az arcán lépett ki a házból, s rögtön kézrázáshoz nyújtotta kezét. Az idegen férfi is ezt tette.
- De jó újra látni, annyi év után- köszöntötte John a másik embert.
Én szinte oda sem figyeltem arra amit mondtak, csak arra lettem figyelmes, hogy a fiatalabb férfi egy ostorral és valami más dologgal a kezében a fekete ló felé sétál.
Az utánfutó csak úgy dübögött, a paripa nyihogott, illetve a többi ló is figyelmes lett rá. A lovásza leeresztette a földre a rámpát, bement az állathoz, s az kishíján majdnem leütötte mellső lábaival.
A ló nem tudott nyugodtan megállni egy helyben. Hiába volt sínbe téve a jobb mellső lába, ágaskodni még mindig képes volt, s ha tehette, harapni is próbált.
A férfi tehetetlen lett vele szemben, majd hirtelen a fekete csődör vinnyogott egyet, mintha valami erős megcsípte volna.
És bizony, meg is. Nyugtatót kapott, amitől lényegesen lászott az eredmény a viselkedésén.
- David, vezesd be a bokszába. - utasította John a szőke hajú fiút, aki immár lenyugodva vette át a vezetőszárat.
Még a két férfi (John és a tulaj) beszélt valamit, azután már csak annyit láttam, hogy pénz megy egyik kézből a másikba.
Aztán megfordultam, és végignéztem, ahogyan a sántikáló, benyugtatózott fekete mén engedelmesen besétál az állásába.
Követtem Dave-t és a lovat, aztán megálltam a paripa boksza előtt.
- Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos...- jegyeztem meg, közben csak néztem ahogyan a srác leveszi a fekete lóról a kötőfékét és a takaróját.
- Sok munka lesz vele, az biztos. 2 hetet kaptál rá. - közölte Dave, aztán kijött a ló mellől.
- 2 hetet?! Rá?! Ezt ki mondta? - döbbentem le.
- A tulaj. Hallottam mit beszéltek amikor szénáért indultam az abrakosba. - folytatta - Ne félj, meg tudod csinálni. - biztatott.
- Nem félek, csak... Csak attól tartok, hogy 2 hét nem elég. Sőt! Édes kevés! - magyaráztam, s már mindketten csak az új lovat néztük.
- Na és hogy hívják? - kérdeztem meg egy kis csend után. Dave leszedte a bokszajtó akasztójáról a fekete csődör kötőfékét, melynek oldalába volt vésve a ló neve.
- Sötét Vihar. - olvasta fel válaszul.
- Hm... Sötét Vihar.... Illik rá. A természete olyan szeszélyes és ijesztő mint egy vihar. - állapítottam meg, mire ő egy szarkasztikus mosollyal rám nézett.
- Hogy te miket nem mondasz! Már csak azért is illik rá, mert senki nem mer hozzányúlni. - tette vissza a lószerszámot a helyére, aztán megfordult, és a legelők felé sétált, hogy kicserélje a lovak vizét.
Én még ott maradtam a sötét mén boksza előtt. Le sem tudtam venni róla a szemem.
Magas volt, csaknem 180cm-es marmagassággal rendelkezhetett, és olyan fekete volt, mint az ébenfa. A jobb első és bal hátsó lábán díszelgett egy-egy fehér kesely, a homlokán egy nagyobb fehér folt, melyből lefelé húzódott egy orrcsík egészen a két orrlyuka közti részig.
Biztos vagyok benne, hogy egykor tele volt hatalmas izmokkal, erős, gyors lábaival pedig bizonyára szárnyalt a pályán. De most látszott rajta, hogy eléggé megviselte a sérülése. Ő is tudta, hogy jó eséllyel soha többé nem futhat. Se versenyen, sem pedig egyáltalán. Csak állt, nézett bambán, mintha egy másik világon lenne. A fejét lefelé tartotta enyhén imbolyogva, a farkával néha oldalra csapott egyet-kettőt, a fájós lábát egyszer-kétszer behajlította.
Szörnyű volt így látni ezt a gyönyörű és fenséges lovat.
,, Jobb, ha magára hagyom egy picit. Meg kell szoknia a helyet. " - gondoltam magamban, majd kisétáltam az istállóból.
John épp akkor lépett be a házba, rengeteg papírral a kezében. Biztosan Vihar iratai lehettek.
Már épp az jutott eszembe, hogy beszélek a Főnökkel, hátha tudnánk egy kis időt nyerni Sötét Vihar gyógyításához, hisz 2 hét semmit sem jelent. Amikor elindultam, pont akkor parkolt a farm udvarának hátsó részére egy ismerős hangú autó. Rögtön tudtam,  hogy Linda érkezett meg. Amint kiszállt a járműből, egyből megpillantottuk egymást, és ő kicsattanó örömmel futott hozzám. 10 éves korunk óta legjobb barátnők vagyunk. Ő is a Sunset Stables-ben kezdett el lovagolni. Így ismertük meg egymást.
- Ren! Szia! - köszöntött.
- Szia Linda! - öleltem át.
- Hol van? - kérdezett.
- Ki? -
- Hát ő! - válaszolt.
- Linda, nem tudom kiről beszélsz! -
- Az új ló. Alig vártam már, hogy lássam. - közölte.
- Ó, nos épp az imént vezette be Dave az istállóba. - válaszoltam.
- Megnézhetem? - kérdezett ismét.
- Oké. Most amúgy is hagyja. - feleltem, majd elkezdtünk megint az istálló irányába sétálni.
- Ezt hogy érted? - érdeklődött.
- Úgy, hogy csak akkor lehet a közelébe menni ha benyugtatózzák. - meséltem.
- De ugye segítesz rajta? - nézett rám kérdőn.
- Igen, megpróbálok. De nem győzöm elégszer mondani, hogy sem varázsló, sem suttogó, sem pedig állatkommunikátor nem vagyok, szóval ne várjatok csodákra. - feleltem.
- Jó, de azért tény, hogy van érzéked a lovakhoz. - mondta, aztán megálltunk Vihar bokszánál. Ugyanúgy álldogált, mint mikor legutóbb láttam.
- Mit gondolsz? - néztem Lindára.
- Biztosan jól futott mielőtt ez lett vele. - nézett végig a lovon, különösen a sérült lábát figyelve.
- Szerintem is. - értettem egyet, aztán csak bámultuk a fekete csődört, gondolatokban elmélyedve.