Sötét Vihar - Egy második esély-

Tizenötödik rész

Szóval egy laza, könnyed bemelegítésként ment néhány kört az éjfekete paripa a fedeles karámban, melyet mindenhol a sárga homok telített. A kezemben tartott hosszú pálcával kedvesen odasétáltam hozzá. Kissé meglepve kapta fel a fejét a bot láttán, mire én levettem róla a kantárt, nyerget, mindent. Egy csomózott kötőféket illesztettem fel a fejére. Pontosan jó volt, nem állt túl szorosan de lazán sem. A futószárat rövidebbre fogtam, de épp olyan hosszan, hogy ha netalán megijedne a lovacska, akkor el is tudjon menekülni. Az én "lovaglópálcám" sokkal inkább ostorra hasonlíthatott első látásra, de egyáltalán nem volt az. Lengetni kezdtem a ló körül a botot, mire ő meglepődve hegyezte a fülét, szemével alaposan kísérte minden mozdulatomat. Ezenkívül nyugodtan álldogált, néha-néha a hasa alá rúgott egyet, de szép csendben állta végig a műveletet. Én nem bántottam őt, sem a bot, sem a végén lógó kötél nem ért hozzá a lóhoz. Ő végig békésen szagolgatta a földet, és lényegében ez volt az, amit el akartam érni. 

A következő estékben hasonlóképpen játszottunk. Már-már nyargalászott is. Hetek teltek el, és már az orvos szerint is rengeteget javult a lába, de -nyilvánvalóan- nem lehetett nagyon erőltetni sem még.

Egy átlagos reggelen épp egy idősebb lovat nyergeltem egy hamarosan érkező tanulócsoportnak. Nyugodtan csutakoltam egy legalább velem egyidős, pej kancát, aki békésen majszolgatta az előtte levő szénacsomókat, mikor Johnt és egy ismerős hangú férfit hallottam beszélni. Kilopóztam a bokszból és az istálló ajtaja mögül kukucskáltam, hallgatóztam.
Tudtam. Egy öltönyös ember lépett ki egy méregdrága autóból, ő volt Chris, azaz Sötét Vihar gazdája.
- Már számítottam rád. - lépett oda hozzá a farm főnöke, John. Tipikus, piros-kockás inget viselt, farmer és egy poros csizma volt rajta. Kezett fogott az éppen érkező férfival, aki nem mellesleg a barátja is volt.
- Csak látni szeretném hogy van a lovam, és nagyon jó hírekre számítok. - jegyezte meg az öltönyös férfi.
-  Hát, azt kell hogy mondjam, a helyzet változatlan. De azért természetesen megnézheted. - mondta John. Mikor hallottam, hogy lépteik a közeledtükkel egyre hangosabbá válnak, gyorsan leguggoltam a bokszajtó mögé, és az apró réseken át kukucskáltam kifelé.
Ahogy egyre kevesebb lépés választotta el egymástól Christ és Vihart, annál hangosabb dobogásokat hallottam a boksza felől. Átsurrantam a boksznak arra az oldalára, hogy ládsam mi történik, mivel a ló, melyet csutakoltam szemben helyezkedett el a fekete ló helyével.
Vihar hátra csapta füleit, majd ahogy a férfi hozzá akart nyúlni az orrához, a ló csak magasabbra emelte a fejét, fogait mutogatta.
- Mi van veled?! Mégis mi bajod, tán nem ismersz meg? - ráförmedt Chris a lóra, de mivel látta, hogy John mellette állt, nem akart túl bunkónak, tiszteletlennek tűnni a lóval, ezért  egy kedvesebb hangsúlyra váltott.
,, Talán pontosan az a baja, hogy felismerte." - jutott eszembe rögtön.
Egy kisebb csönd után a férfi egy-két apróbb lépést tett hátrébb, majd a lova is a boksz hátulja felé lépegetett, mintha távolodni szeretett volna tőle.
- Igazad volt, John. Valóban nem változott... - jegyezte meg, majd mintha észrevette volna, hogy figyelem az ajtó apró résén keresztül, a szemembe nézett, én pedig a lehető leggyorsabban elfordultam hanyatt a faajtónak.