𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XVII.

Nem voltam már mérges, csupán csak fáradt. Belefáradtam már mindenbe, a családomba, legfőképpen anyába, az emlékekbe, ugyanis már annyira összezavarodtam, hogy azon jár az eszem, hogy mi van ha rosszul emlékszek a történtekre? Mi van ha idő közben átalakítottam a fejemben minden jelenetet? Vajon görbítettem a családomnak? De egyetlen egy dolog maradt, ami teljesen kimerítette az elmém. Max. Mindig is ő volt. Minden fejfájásom okozója ő. Azt kívánom, hogy bárcsak elfelejteném a nevét, hogy közömbös legyen számomra és, hogy ő is elfelejtené az enyém. Ne keressen, ne említsen meg, ne gondoljon rám. Legyen úgy, mint tavaly nyáron. Én iszok, ő vezet. Akkor még semmi sem volt ennyire komplikált, vagy csak mi tesszük azzá. Már nem áldoznám érte egy könnyem se, csak mosolyognék, mint régebben. Utálom, amiért még emlékszek a hangjára, a nevetésére, a mosolyára, a szemeire, az ölelésére és a csókjaira. Utálom, amiért mindig rágondolok. Ő biztos, hogy nem teszi ezt, minek fárasztaná is magát miattam, ha ott a többi nő neki.. Az ajtóm hangosan kicsapódott és Melanie állt meg a küszöbön.

- Max kiesett. — mondta, mire az agyamat gondolatak hada kezdte el ellepni és fel sem fogtam, hogy mi történik miután a hosszas gondolat menetemből ijesztett ki. Már elkezdődött a futam? Rettegés töltötte el minden csontom és egy hang sem tudott kiférkőzni a torkomon. Éreztem, ahogy a szám kiszárad és karcosan tudtam már csak nyelni.

- Mondd, hogy kiszállt abból a rohadt autóból! — másztam ki az ágyból és erős mozdulatokkal leparancsolatam a könnyeimet az arcomról.

- Ki csak.. — folytatta, de elsodortam az utamból és sietős léptekkel szeltem lefelé a lépcsőn. A nappalit betöltötte a kommentátorok kiabálása, totál kiakadtak és a nappaliban döbbenten ült mindenki, így találtam rájuk.

- Mi a fene van?! Max jól van? — álltam meg idegesen a Tv előtt, több ember elől kitakarva azt. Nem tagadom baromira megrémültem és aggódtam érte. Max dühösen ugrotta át a korlátot, amint talajt ért a lába kesztyűit azzal a lendülettel vágta a porba. A kamera végig követte minden egyes dühkitörését, majd a felvétel megszakadt és a visszajátszások következtek. Max egyszerűen lecsúszott az ívről és onnan már nem fogta meg semmi belerongyolt a falba, csak akkor láttam az autó állapotát és, hogy ebből mekkora sérülése is származhatott volna. Max csak a harmadik rádióhívásra válaszolt. Elájult vagy mi a fene? Majd Maxra váltott újra az adás miközben már a boxutcában sétált.

- Nagyon úgy tűnik, hogy ez pilóta hiba volt.. — állapította meg apa. Felvont szemöldökkel fordultam hátra és ekkor láttam a családom csalódottságát. Titkon neki is szurkolnak. Anya sejtelmesen nézett a szemeimbe. Tekintete reményt sugallt, legalábbis hasonlót.

- Max fusztrált.. — hunyorított a képernyőre Stefanie.

- Hogyne lenne az! Most rongyolt bele a falba! — feleltem hitetlenkedő hangon.

- A futam elején is már az volt! Ha láttad volna nem rinyálnál itt! — oltott le azonnal.

- Már bocsánat, de ez az én hibám? — hülledeztem.

- Igen! — vágták rá egyszerre.

- Hogy mi van? — pislogtam. — Tudjátok mit? Én befejeztem. Ezt az egész szart. — nem kiábáltam, hanem már közömbös tónussal mondtam. Apámhoz léptem kiragadva a karjából Maxiet, aki nem is kicsit volt megrémülve.

- Ha már ekkora a szád, akkor miért vagy még itt? — nézett végig rajtam anya lenézően. — Te sosem fogod észre venni magad? Nem minden rólad szól kislányom, az isten szerelméért fogdd már fel! Hogy lehetsz ennyire önző? Nem te vagy a Nap az égen! Max meg is halhatott volna, te pedig itt hisztériázol! Szégyeld magad! — üvöltött rám anya megsemmisítő módon. Elsüllyedni akartam volna akkor, amikor anya szemeibe néztem. Csalódott bennem. Hatalmas gombóc szorította a torkom, azt hittem elbőgöm magam, próbáltam erős maradni, amennyire csak lehet. Maxie felnyöszörgött és a nyakamhoz hajtotta a fejét. Ránéztem és tudtam, hogy az ő boldogságát kell szem előtt tartanom. Nem tehetem tönkre a szülei ridegsége miatt. Az anyja vagyok és úgy is kell viselkednem. Ő hisz bennem és bízik az anyjában, nem akarom, hogy csalódnia kelljen bennem. Kúrtán bólintottam és mindenkin végig suhant a tekintetem. Mindenki csalódottan bámult rám és már nem érdekelte őket az sem, hogy mögöttem a kommentátorok hangosan veszekednek, sőt az sem, hogy Max autóját már elvontatták a pályáról és a következő körökben elhagyja majd a pályát a safety car. Nem. Most én és a családom voltunk. Haragudtunk egymásra borzalmasan. Megutáltattam magamat velük, elhiszem. Ez valamilyen búcsú lehetett, amikor anya tekintete, amivel az előbb szinte megölt engem, ellágyult és Maxiehoz lépve egy hosszas csókott adott a hajára, majd fátyolos tekintetével rám nézett és lesütötte a szemét.