𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

X.

A látogatása óta három nap telt már el. Elég fáradtságos három nap volt ez, de szerencsére mehettünk már haza, ahol anya nagy segítségemre akadt.

Maxal hosszasan beszélgettem még aznap amikor úgy döntött, hogy Ő is meglátogat. Igaz, voltak kellemetlen pillanatok, nem is várhattuk el egymástól, hogy olyan közvetlenül társalogjunk egymással, mint akik gyermekkoruk óta együtt nőttek fel. Az egészet úgy kell elképzelni mint két idegen akiknek van egy újszülöttjük. Elképzelni sem kell hisz a szituáció teljesen reális ránk tekintve. De belegondolva, ugye mennyire idegen ez szituáció? Mi sem éreztük másképpen.

Nem nagyon firtattuk egymás magánéletét sem múltbéli sérelmeit. Nem azért voltunk ott. Azért, hogy közös döntésre jussunk, hogy legyen tovább a jövőt illetően. Hárman vagyunk, külön élve. Semmiképp nem akarom újra megpróbálni. Már nincs az a pénz se, hogy osztogassan neki az esélyeket. Tudom az lenne a legésszerűbb és legjobb ebben a helyzetben, de már nem merek. Maximilian miatt sem. Legfőképpen miatta nem. Ha megint az lenne mint régen, akkor legjobban rajta csattanna az ostor, az ártatlanon. Nem akarom, hogy végig szenvedje és a további életében maradandó sérülés lenne ez neki. Inkább külön, de boldogan.

Próbáljuk majd megoldani, hogy Max-nal is legyen, Sophie-nál, de még idő kell hisz nagyon kicsi még Maxie és semmiképpen nem szakíthatja el tőlem az Ő bagatell hülyesége miatt.

Amíg a kórházba voltam Maxie-vel addig csak páran látogattak meg. Csak is közeli családtagok, külön kértem, ugyanis szerettem volna Maxie-val kettesben lenni. Azt mondják, hogy miután megszületik egy baba attól a perctől kezdve az anyja ismeri és tudja mi kell a gyermekének. Nos ez nem igaz. Barátkoznunk kell egymás jelenlétével. Meg kell ismernünk egymás hangját, mozdulatait, szokásait. Igazodni kell egymáshoz. (Igaz egy darabig Ő irányít, még nem nő egy kicsit.) Az alatt a három nap alatt is nagyon sokat ismerkedtünk egymással. Kis szerelmesek vagyunk.

A kórházból Fabian, anya és Kelly hozott haza. Pont elfértünk így az autóban. Nagyon szokatlan volt így hazajönni, tudván, hogy már nem egyedül leszek és nem lesz annyi szabadidőm, sőt magamra sem. Felelősséget kell érte vállalnom. Vigyáznom kell rá. Gondoskodnon kell róla. Fel kell nevelnem. A korom alapján hamar elítéltek az emberek. Sokan kérdezték, hogy nem tartom még ezt korainak? Amikor meg tudtam, hogy terhes vagyok, akkor igen, annak tartottam. Féltem, hogy mit fognak szólni az emberek vagy, hogy egyáltalán képes leszek-e felnevelni egy gyereket. Amikor megszületett tudtam, hogy készen állok rá, hogy felneveljem. Ott legyek mellette, amikor egy kisbabából már felnőtt férfivá érik. Nem számít más véleménye. Csak Ő számít.

Ezeken gondolkozva gurult le egy könnycsepp az arcomon, amit gyorsan letöröltem mielőtt bárki észrevette volna, hogy sírok. Kelly meleg kezeit az enyémre helyezte és bíztatva szorította meg. Halvány mosolyt csalva ezzel az arcomra. Kelly tudta, hogy min jár az eszem. Nem kellett, ahhoz megszólalnom. Ez a lelki támogatása is most a világot jelenti nekem, ugyanis innentől kezdve nem tudom mi legyen az életünkkel. A babaülésben alvó Maximilianon állapodott meg a tekintetem, aki már sokadjára alszik úgy, hogy eltakarja az arcát. Mintha védekezne valamitől.
A tenyerem lágyan simult végig a kicsi baba pocakján. Ettől a férfitől esek újra és újra szerelembe.

Fabian óvatosan parkolt le a Vettel rezidencia előtt, elsőnek azért is mert nagyon sok autó áll itt és az kéne még, hogy valakinek az autóját még ha csak egy kicsit is, de megkarcolná. Második, ha Maxie felkelne akkor kitörne a III. világháború, ami senkinek sem lenne az ínyére. Fabian azonnal kiszállt és a hátsó ajtóhoz fordult, ahol Maxie világbékét megszégyenítő nyugodtsággal szundított a babahordozóba. Követtük mi is a bátyják előbbi cselekedetét. Fabian kivette Maxiet az autóból a hordozóval együtt, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Mosolyogva figyeltem a bátyjám, aki olyan aranyos ilyenkor, amikor nem csinál hülyeséget.