𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XIII.

Délelőtt kaptam a telefon hívást, hogy Luka úton van. Azonnal összepakoltam egy hétre, nekem és Maxie-nak majd a legelső Belgiumba tartó járatra felszálltunk. Maxiet a babakocsijába toltam, ameddig csak lehetett, a repülőn legnagyobb örömömre a karjaimban aludt nagyokat álmodva. A mai napi nyűgös részeket ezáltal átugorhatjuk azt hiszem.

A légiutas-kísérők külön szemmel tartották a babás anyukákat és a kismamákat. Másfél óra hossza sem volt az út, de nagy segítségemre voltak, amikor úgy adódott. Például, ha mosdóba kellett mennem, vigyáztak Maxiera. Nagyon jó tapasztalatom volt a légitársasággal, amit nem fogok elfelejteni.

Sophie-nak dobtam egy telefont, hogy érkezünk, ezért nagymama készenléti üzemmódba kapcsolt és bedobta a kocsiba indulás előtt a babaülést, amit még Maxie születése előtt vett, hogyha itt lennénk, Maxie biztonságosan tudjon utazni. Sietősre vettük a tempót a reptérről a magánszülészetre. Pár óra idegtépő várakozást követően, hallottuk meg a csöpp baba hangját, aki olyan élet erős volt, mint a szülei. Könnyek között találkoztunk vele. Nem hazudok, mindeki sírt a terembe, még Maxie is, amit pontosan nem tudom, hogy miért is.

Victoria a legszebb, legerősebb és a legboldogabb anya a világon. Ennél elképesztőbb nővel még sohasem találkoztam. Testvéremként nézek fel rá és szeretem. Luka pedig maga a földre szállt angyal. Hát komolyan mondom azt hittem, hogy helyben elolvadok, mint a fagyi a napon. Gyönyörű kisfiú. Kis apróság.

Victoria agyon puszilgatta az unokaöccsét, de nem várhattuk el, hogy az egész napot bent töltsük náluk, ezért Sophie újonnan épített házát ajánlotta fel, vagyis más választást nem is engedett volna nekünk, úgyhogy ott szállunk meg, ez ellen semmi ellenvetésem sem volt, mert szeretem Sophiet.

Ő a legboldogabb nagymama úgy hiszem. Két csodaszép unoka, még hozzá egy évben. Kell ennél több boldogság?

- Van egy meglepetésem a számodra! — vigyorgott sejtelmesen Sophie, majd átvette Maxiet és beleültette az etetőszékbe.

A ház csak az elmúlt hónapokban épült fel és direkt úgy rendezett be mindent, hogy az baba-barát legyen és az is való igaz, hogy mesésen rendezett be minden helyiséget. Minden ott van ahol lennie kell, a színekkel játszadozva vett bútorokat, szőnyeket, díszeket, amitől az ember tudatalatt is komfortálódik.

- Félnem kellene? — mosolyogtam egy nagyot, miközben felültem a bárszékre és a konyha pultra támaszkodtam. Sophie a plafonra pislantott és gondolkozni kezdett, majd becsatolta az övet az etetőszékben. Maxie izgatott volt és rúgdosta játékosan a lábait.

- Attólfügg. — vont egyet a szemöldökén, majd elkezdte készíteni a házi készítésű Sophie' babapürét, saját receptje szerint. Ahogy láttam banánt használt többségben és almát, kíváncsian figyeltem, hogy milyen ínyencség készül, amit a kispajtás lakmározhat vacsorára. — Kisapám te aztán nagy focista leszel! — gügyögött Sophie Maximilanhoz hajolva, aki hatalmasakat rúgott a lábaival. Sophie játszadozása annyira boldoggá tette Maxiet, hogy valahogy kiakarta fejezni a szeretetét, ezétt az ujjaival megérintette Sophie orrát. Halvány mosoly csücsült az arcomon, miközben elmerengtem rajtuk, de ugyan a kapucsengő megszólalt.

- Kinyitom. — ugrottam a bárszékről le mit sem sejtve és szaladtam az ajtóhoz, amit nagy hévvel nyitottam ki. Abban a pillanatba döbbenten néztem az előttem álló személyre, aki szintén nem nagyon akart kicsattanni a boldogságtól.

- Meglepetés.. — termet köztünk Sophie és egy nagy öleléssel köszöntötte a fiát, majd mit sem tudva a köztünk uralkodó haragról fürkészett minket. — Most mi van? Ennyire nem örültök egymásnak? — kérdése megütötte a testem minden létező porcikáját. Inkább elálltam az útból és beengedtem. Max szótlanul lépett be, pedig csak egy "szia"-ra és egy bocsánatkérésre vártam. Olyan nagy dolgok ezek? Nem hívott már lassan három hete, mióta Ő kijelentette, hogy együtt vagyunk, de amikor egy helyiségben tartózkodunk, akkor egymáshoz sem merünk szólni. Komolyan idáig süllyedtünk?