𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

VIII.

— — —
Augusztus 8.

Most kellett rádöbbennem, hogy mennyire megijedtem ettől az egésztől. Eddig mindig azt kívántam, hogy már bárcsak megszületne Maximilian, de most rendesen félek. Tudom, hogy nem kell sokszor átélnem azt a fájdalmas érzést az életben, de akkor is ijesztő.

Anyával, apával és Nicole-al ültem az autóba, egyenesen a kórház felé tartva.

- Akkor eltettük a cuccát? — kérdezte meg anya már sokadjára.

- Igen! — vágta rá apa türelmetlenül.

- Jól van, csak ideges vagyok.. — legyezgette magát anya.

- Itt nekem kell a legjobban félnem.. — szólaltam meg hátulról félig lecsúszva az ülésen, ugyanis már a "halál küszöbén" álltam.

- Nem kell! — rázta meg a fejét határozottan Nicole.

- Mindjárt ott vagyunk. — mondta apa, majd bekanyarodott a városba. Tényleg hamar odaértünk a kórházba, mondjuk apa nem nagyon totyogott.

- Kellyék is nemsokára jönnek! — nézett körbe anya a kórház parkolójában idegesen. Ezzel a kijelentéssel magát nyugtatta inkább.

Besegítettek, majd rögtön átvettek a nővérek és hívták a doktornőmet és a szülésznőmet. Nagy nehezen átöltöztem, majd befeküdtem a szobámba, ahová anya, apa és Nicole is bejött, ott néztük tovább a futamot. Ezt azért tettük mert, olyan fájdalmaim voltak már, hogy kellett valami, ami egy kicsit eltereli a figyelmem. Eközben bejött egy nővér és vénát szúrt nekem, majd meghallgatta a baba szívhangját. Minden rendben volt vele. Reméltem is.

— — —

- Mrs.Vettel nézzen rám! — szólt rám a felemelve a hangját a szülésznőm. Ugyanis én ott kijelentettem, hogy már nem bírom tovább és teljesen végem van. Megfáradt arccal vezettem a tekintetem rá. — Akarja azt a fiút vagy nem? — kérdezte tőlem határozott hangnemben.

- Akarom.. — motyogtam.

- Akkor meg? Nyomja meg! — kiáltott rám. Anyára vezettem a tekintetem, akinek olyan erősen szorítottam a kezét, hogy nem csodáltam volna ha elájul.

- Nyomd! — szólt rám markánsan anya. Olyan erősen elkezdtem nyomni, ahogy csak tudtam, majd meghallottam édes kis hangját. A szülésznőm a kezei közt fogta már a kisfiam. Olyan volt mintha álmodtam volna. Fel sem tudtam fogni, hogy mostantól itt van Ő is. A kis picúr. Sírva fakadtam amikor megláttam, annyira beleszerettem a kis ordibálós pofijába.

- Ilyen gyorsan babát felsírni még nem láttam.. — csodálkozott az egyik nővér.

- Ennek a kis csávónak aztán van hangja! — nevetett a szülésznőm.

Az egyik nővér azonnal a mellkasomra fektette őt. A sírása azonnal kezdett alábbhagyni, majd megszűnt. Azután már csak ott pihegett a mellkasomon. Zokogva öleltem át az apró testét, majd anyára pillantottam, aki könnyek között mosolygott vissza ránk és ő is simogatni kezdte apró kis testét.

- Hogy fogják hívni a kis helyes úrfit? — állt mellénk egy vigyorgós nővér.

- Maximilian Hidde öhm.. — akadtam el, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy mi is legyen a vezetékneve. A nővér lefirkantotta a két nevét majd megállt a tolla a papíron miután elakadtam. Látta rajtam, hogy bizonytalan vagyok, ezért csak elmosolyodott.

- Nyugodtan várhatunk még vele! — bólintottam, majd újra erre a kis apróságra szenteltem a figyelmem. Óvatosan egy puszit nyomtam az apró fejére és a könny fátyolon keresztül csodáltam a hercegemet. Rögtön beleszerettem ebbe a kis emberbe. Valami elképzelhetetlen érzés. Ezt hívják anyai szeretetnek. Nem ismerem, ő sem ismer még engem de már most tudom, hogy bármi lesz is vele, bárhogy is alakul az életünk együtt, én mindig ott leszek majd neki és szeretni, támogatni fogom bármi történtjen.

- Kis Maximilianom.. — suttogtam neki. Anya sírva guggolt le mellénk és megfogta az apró "mancsait". Egy zsebkendővel törölgette a szemeit.

- Kis szerelmeim! — csodált minket anya én pedig mosolyogva fordítottam a fejem felé. — Szeretlek titeket! — anya egy puszit nyomott a fejemre majd Maxie-éra is.

Az érzés valami határtalan amikor egy anya kezében fogja a kis teremtményét. Nem hittem el senkinek, hogy az érzés olyan lesz amilyen az a nagykönyvben meg van írva. De igen! Még annál is elragadtatóbb érzés. Ha belenézek a pici szemeibe csak azt a csillogást látom, amit sosem akarok kihunyni látni. Ezek a kis szemek jelentik számomra mostantól életet. Az apját látom benne. Ugyanaz az ígéző tekintet, amit nap mint nap kihasznált és az ujjaköré csavart. A történelem megismétlődik, mostmár a kisfiunk fogja ezt tenni.

— — —

Még Maxie-t lefürdették és kivizsgálták, engem addig visszatoltak a szobámba és volt egy kis időm pihenni. Anya egy kicsit magamra hagyott, hogy hadd nyugodjak le és emésszem meg ezt az egészet, addig legalább a család többi tagjának eltudta újságolni azt, hogy meg van a kis unoka.

A szoba nagyon hangulatos volt, alig érződött róla, hogy egy kórházban vagyok. A falak világos barnák, sok növény és kép díszítette a szobát kellemes hangulatot varázsolva neki. A fejem felett lévő falilámpát lekapcsoltam majd bóbiskoltam a sötét szobába, ugyanis már kintről sem világított a nap. Annyi idő eltelt, hogy már a nap is sötétségre borult. Szemeim lehunytam, majd elég hamar el is aludtam, vagyis azt hittem, hogy alszok. Viszont ez csak egy pár perces szundi volt, ugyanis arra ébredtem fel, hogy Victoria, majd Sophie lép be a szobába.

- Maximilian? — ültem fel rémülten.

- Nyugalom drágám! Mindjárt hozzák! Bocsánat ha felébresztettünk.. — sétált mellém Victoria, aki ugyanígy nemsokára a legeslegboldogabb ember lesz a világon, mert kisbabát vár.

- Ugyan semmi baj. — legyintettem, mire egy-egy puszit nyomott az arcomra.

- Drágám, nagyon sok boldogságot kívánok neked és egészséget! — mondta meghatódva, erre vigyorgva néztem fel rá.

- Köszönöm! De ezt most viszont kívánom kismamám. — nevettem el magam, mire ő is felkacagott. — Gyere ide! — húztam egy ölelésre, Vic eközben belepuszilt a hajamba. Miután kibontakoztunk az ölelésből Sophie lépett hozzám egy kosárral, amiben szebbnél-szebb ajándékok voltak.

- Heddám, te vagy a legerősebb nő, akit valaha is ismertem, ezért szeretném, hogy tudd mennyire csodállak, hogy kilökted magadból ezt az izom átyút, ugyanis nagyon jó húsban van a kis csávóm! — emelte fel a hangját a végére a kacagástól. Én könnyek között nevettem, amibe Sophie és Vic is becsatlakozott. Sophie egy puszit adott az arcomra, majd megölelt.

- Csávónk anya! — hangsúlyozta ki a "csávónkat" Vic, erre Sophie csak szemet forgatott majd rám nézett és magára mutatott jelezve, hogy az övé. Félmosollyal bicenetettem, majd nyílt az ajtó egy nővér lépett be azon, aki rám mosolygott, ezutàn megjelent mögötte valaki, aki karjaiba tartotta a polyás Maximilant és ennek a személynek érkezésére egyáltalán nem vártam. Sőt mi több, egyenesen falnak szaladtam volna legszívesebben. Mint mindig Verstappentől.

- Max? — kérdeztem teljesen ledöbbenve.