𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XXIII.

M a x

Hedda törölközőjébe itattam a hajam, amikor a velem szemben lévő hatalmas nagy tükörre felpillantva láttam, ahogy a barátnőm a zuhanyfal üvegére szivecskéket rajzol és éppen a nevemet firkantsa fel, majd mosolyogva bámul a művére. Heddat soha sem hívtam az exemnek vagy a volt barátnőmnek. Az egy év külön töltött idő alatt is a barátnőmként hivatkoztam rá, bárki kérdezte is tőlem. Nem tudnám a múltamba le tudni őt. Én a jövőt akarom vele.

Mosolyogva figyeltem minden mozdulatát. Miután már nem talált szabad helyet a párás üvegen, lemosta magáról a barackvirág illatú tusfürdőjét és tenyereit összefogva vizet csapott az arcára influenszereket meghazudtoló módon. Hol marad az arctisztítási rutin Hedda?
Megráztam a fejem, hátha fel tudok ébredni ebből a mámorból. Nem hiszem el, hogy ez a valóság.

- Max, képzeld el.. — szólított meg Hedda, miközben áztatta magát. Teljes testemmel felé fordultam és hallgattam az édesen csengő hangját. Mondanivalójának a lényege már nem nagyon maradt meg, mert egyszerűen elvarázsolt az egész lénye. — Figyelsz te rám? — kérdése ugrasztott vissza a jelenbe, mire a rózsaszín köd elszállt a fejem elől és pislogva meredtem az előttem álló nőre, akinek a testén ezer és ezer vízcsepp gördült le. Mérgesen kapta ki a kezemből a törölközőjét. Jogos, az övé. Kisebb nálam, így vicces látványt nyújtott, ahogy dühösen bámult fel rám.

- A látványodtól nem hallottam a szavaid. — játékos mosollyal az ajkaimon vallottam be az igazat. Hedda egy nagy sóhajjal vette tudomásul ezt és a tükör felé fordulva újra magyarázni kezdett. Lőjje le valaki ezt a miniont.

Próbáltam követni a mondandóját, de nem nagyon sikerült. Brazíliáról mesélt, idáig értettem, de után rögtön egy másik témába ugrott, hogy találkozott valakivel a repülőn, de nem most, mellesleg olyan, mint a színésznő. Melyik színésznő édesem? Hedda rosszabb, mint a matek tanárom volt.

- Szóval vágod, hogy megy ez.. — magyarázta, miközben kifésülte a haját, amit időközben kibontott a laza kontyjából. Gondolom berögzült mozdulatokkal csinálja, mert a kisfiúnkra sok odafigyelés kell és mivel sokszor egyedül ő felel érte, ezért nincs ideje a hajával foglalkoznia. Nyomást éreztem a mellkasomban, amikor is arra gondoltam, hogy Hedda eddig egyedül oldott meg mindent, persze a családjára és a barátaira számíthatott, de az az apa és társ szerep mindeddig erre várt, hogy azt valaki betöltse. Már az elejétől nekem kellett volna. Nem szabadott volna magukra hagynom őket. Megöl az a tudat, hogy védtelenek voltak, bármi történthetett volna velük. A legrosszabb dolgok is. Nem, azt mondom, hogy én kellek mindenhez és egy csettintésre megoldódnak a dolgok, csak megszeretném védeni őket. Szeretnék szerelmes lenni, szeretnék szeretni, szeretnék egy jó partner és apa lenni, egy nap szeretnék férj lenni, de ez nem csak rólam szól. Nem nyomhatom el azokat, akiket a legjobban szeretek, igazából senki mást sem. Apa mindig arra tanított, hogy át kell gázolni másokon, hogy elérd, amit akarsz. Apa átgázolt anyán, én átgázoltam Heddán. Rosszul leszek a gondolattól, hogy apámra hasonlítok ebben. Nem akarok rá hasonlítani. Soha sem akartam. Nem leszek olyan, mint az apám. Jobb vagyok, mint az apám. — Elfáradtam. — nagyokat pislogva meredtem rá, mert kellett pár másodperc mire észhez tértem. Hogy te fáradtál el? A kérdésem magamban tettem fel, de mintha belelátna a fejembe. — Most mi van? Én is elfáradhatok! — sóhajtott idegesen rám. Továbbra is nagyokat pislogtam. El is felejtettem, hogy milyen amikor vele vagyok. Keserű íz lepte el a számat. Én magam fordítottam egyet a tőrön, ami a mellkasomat szúrta. Kibaszott nagy hiba volt kiengedni őt azon a kibaszott ajtón, kibaszott Szentestekor. Életem legszarabb döntése volt, hogy nem állítottam meg és túl kiabálva őt, meséltem volna el az igazságot. Nem fogom soha többé hagyni, hogy elmenjen. Nem fogom.

- És miben is fáradtál el? — kérdeztem számonkérve Heddát, mire a szemét forgatva fordította felém a kék tekintetét.

- Abban, hogy idegesítesz.

- Csak létezem. — én kérek elnézést.

- Nekem ez is pont elég ehhez.. — mormogta az orra alatt, mire akaratlanul is felnevettem. De szeretem. Egyik karom a nyaka köré fontam és magamhoz rántottam, mire elmosolyodott, de nem szólt semmit, túl büszke ahhoz.

- Duli-fuli vagy. — nevettem aranyosságán. — Szeretlek. — Hedda viszont nem válaszolt, makacsul nézte magát a tükörbe. Biccentettem egyet és hirtelen nyúltam a derekához, hogy jól megcsikizzem, mire Hedda felvisított.

- Jó, jó.. — igaz nevetése mosolyogni késztetett. Van az, amikor tényleg jól érzed magad és azt hiszed, hogy igazán nevetsz, de nem múlja semmi felül azt a nevetést, mint amikor valaki csikiz. Kistesóimon megtapasztaltam. — Én is szeretlek.. — alig bírta kimondani, mert folyamatosan csak nevetett.

- Nem hallom. Mit mondtál?

- Sze-r-etlek. — visította, mire elengedtem. Hedda kipirosodott arccal nézett fel rám, miközben görnyedve támaszkodott a pultra, levegőért kapkodva. — Kegyetlen vagy.

- Mondták már a barátnőim. — kacsintottam rá, mire bosszúsan csapott a mellkasomra.

- Bunkó! — háborodott fel, majd magaköré tekerte a törölközőt és a mellénél jól betűrte, hogy véletlenül se essen le róla ez a könnyű anyag, pedig nem hiszi el, de le fog. Segítek majd neki ebben.

- Szerintem tök normális srác vagyok.. — támaszkodtam meg mellette ártatlanul.

- Egy jó paraszt vagy.. — követte a mozdulatom és egy hülye vigyorral az arcán nézett a szemeimbe. Nem vettem magamra, amit mondott már azért sem, mert több értelemben igaz. Mosolyogva álltam a tekintetét, majd a kezeiért nyúltam és közelebb húztam magamhoz.

- Ezt bóknak veszem. — biccentettem, mire Hedda csak a fejét rázva nevetett. Szoros ölelésbe húztam és a hajába apró puszikat hintettem, olyan óvatosan, mintha egy trófeát csókolgatnék, ha rosszul fogalmaznék. Hedda nem a trófeám, nem egy pillanatnyi öröm. Hedda olyan nekem, mint a vezetés. Szükségem van rá, akarom. Minden percben többet akarok belőle. Olyan, mint egy más világ, egy gyönyörűbb világ, ami folyamatosan éltet és célt ad. Büszkévé tesz és erőssé. Ez a végzetem.

Ő a végzetem.