Boszorkányfű ~Sirius Black ff.~

1. A Gyógyító

1995. július 4.

A szárított futkárlobonc kivonat borostyánszínűen kavargott az éjjeliszekrényen álló tálban, és enyhe gyanta illatot árasztott. A gézlapok egy pillanat alatt magukba itták a sűrű folyadékot, és lassan beborították az ágyban nyöszörgő, szétterült tagokkal fekvő férfit. Az ágyánál álló, világoszöld taláros, fiatal nő fáradhatatlanul mártogatta a gézlapokat, hogy aztán befedje velük a férfi hátát átszelő, cseppet sem bizalomgerjesztő, zöldes árnyalatú sebeket. A beteg karjait szintén hasonló gézréteg takarta be, azokon már átütött a szivárgó, zöldes váladék.
Már csak egy kis bőrfelület maradt, amit a nő gondosan befedett, figyelve ahogy a férfi zilált lélegzete egyenletesebbé válik a gyógynövény fájdalomcsillapító hatására.
Elsepert egy rakoncátlan tincset a homlokából és egy üvegfiolát tett le az éjjeliszekrényre, amit a zsebéből halászott elő. A fiolán a megsárgult, tintával írt Fluidum analgeticum felirat kanyargott.

- Itt hagyok még fájdalomcsillapítót, ebből tud inni, ha szükséges... De azért az egészet ne igya meg egyszerre -szólt a nő. Fél kezével óvatosan a férfira húzta az ágytakarót, sarkán a hímzett St. Mungo felirattal. A másik kezében a használt gézes kosarat egyensúlyozta és az álla alá szorította a páciens kórtörténetét rejtő pergament. - Pihenjen csak, itt leszek a közelben.

A férfitól csak egy hálás nyögésre futotta, ahogy lassan elszenderedett az ágyon.

A kórterem függönye halvány derengéssé szelídítette a tűző délutáni nap sugarait. A fiatal nő óvatosan kitopogott a folyosóra, ahol nekidőlt a falnak egy pillanatra. A gyomra fortyogó üstként kavargott, az éhség és az idegesség keverékével. Már éppen lecsukta volna a szemét, de meghallotta a nevét a folyosó másik oldaláról.

- Davina Meadowes! Itt kereslek végig a Varázslati traumákon, erre még mindig itt vagy a Varázslényen?!- Emmeline Vance gyógyító suhant felé. Kopogó csizmája visszhangot vert a márványpadlón, lobogó sötétzöld, az ispotály varázspálca és lábszárcsont emblémájával díszített talárban közeledett. A nő sötét hajába ősz tincsek vegyültek, de arcának határozottsága megingathatatlan volt.

- Remélem, Mr Joris nem harapott meg, olyan sápadt vagy, csak nincs valami baj? Ezt add ide, le kell dobni a kötszer ledobóba - vette ki a kezéből a kötszeres kosarat és szelíden a folyosó végén álló tölgyfa lengőajtó felé terelte a lányt.
Útközben ciccegve kikerült egy alacsonyan repülő tiszta ágynemű tornyot és átvezette Davinát a lépcsőházba. A falba vágott nyílásba beleöntötte a használt gézlapokat, a kosarat pedig a raktár felé indította el egyetlen pálcasuhintással.

- Minden rendben Mr Jorissal? - érdeklődött, s közben rosszallóan végignézett a fiatal gyógyító futkárlobonccal, vérrel meg egyéb kétes eredetű és színű foltokkal tarkított talárujján.- Továbbra sem mondja el, mi harapta meg? Pedig jobban járna, mert így sosem fognak begyógyulni a sebei. Valószínűleg vérfarkas volt, a sebek széléből és színéből ítélve. Vettél mintát elemzésre? - tudakolta Emmeline.

- Igen, délelőtt el is kezdtem az analízist, de holnap lesz, mire végigérnek a főzetek. Egyébként szinte meg sem szólalt, egyelőre nem erőltettem, hogy beszéljen róla - Davina eközben pálcája hegyével eltüntette  talárjáról a foltokat. Emmeline egy pergament vett elő, amin egy tintával írt, kacskaringós táblázatot világított meg a folyosót elöntő fény. Davina közelebb hajolt és összehúzott szemmel figyelte a listát.

Ez volt ma a tizedik munkaórája a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, és a huszonötödik beteg, akit látott. De ki számolja. Napbarnított arca nyúzott volt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, de elszántan pillantott a pergamenre. Hosszú haját  vékony sárga kendő tartotta össze, amiből göndör fürtjei minduntalan kibújtak és homlokába csapódtak. Emmeline a legjobb pillanatban érkezett, mert azt érezte, az adrenalin már nem segített azon a tényen, hogy legszívesebben összecsuklott volna a folyosón a fáradtságtól.