Boszorkányfű ~Sirius Black ff.~

3. A Főnix Rendje

A professzor megindult a bejárat felé, hosszú, lila csillagos köpenyének széle a földet súrolta. Davina óvatosan követte, és igyekezett, hogy ne bukjon fel, annyira forgott körülötte a világ. Mikor a falhoz ért,  megtámaszkodott és nagy levegőt vett, szemét összeszorította. Fekete tüll szoknyájának csipkés alja  beleakadt a ház körül sorakozó egyik rododendron bokorba, ami felé dühösen lóbálta fekete bakancsos lábfejét, hogy kiszabaduljon. A bokor ragaszkodó ága hangos reccsenéssel szakadt le és ért földet, de a lába kiszabadult. A füle még zúgott, de legalább már nem szédült. Felpillantott Dumbledore-ra, aki szórakozottan figyelte a jelenetet.

- No de, Miss Meadowes, máris rongáljuk a berendezést? Mi lett volna, ha az előszobába érkezünk? - kérdezte a varázsló magában dudorászva, miközben hármat gyorsan és kettőt lassan koppintott a bejárati ajtón lévő, kígyót formázó kopogtatóval. Fémes kattanások egész sorát hallották, majd mintha lánc is csörgött volna, és az ajtó kitárult.

Dumbledore mosolyogva beterelte és gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

- Huhh, azt nem említette, hogy úgy kell érkezzek, mint aki mindjárt kidobja a taccsot... Rossz döntés volt az a vajsör - dörzsölte meg homlokát a boszorkány és körbepillantott.

A folyosó, ahonnan lépcső vezetett fel az emeletre, magas és szűk volt, épphogy két ember elfért benne kényelmesen, mintha a háznak elemi célja lett volna a látogatói kényelmetlenné tétele. A falakat sötét, valaha elegáns, málladozó tapéta borította, a lábuk alatt pedig porzott a nehéz, süppedős szőnyeg.

A ház átható dohos szagot árasztott és a gyér gázlámpák kísérteties lobbanása, meg a lépcsőfordulóban megvillanó sejtelmes árnyékok cseppet sem tették bizalomgerjesztővé. Davina önkéntelenül megborzongott, pedig bőre még fénylett a nyáresti párától.

- Jobban van? Parancsol egy citromos italport, Miss Meadowes? - nyúlt a zsebe felé Dumbledore, amiben megcsörrent valamiféle édességes zacskó.

- Nem, köszönöm, megvagyok - válaszolta Davina nem túl meggyőzően. Elindult a folyosó végén lévő ajtó mögül kiszűrődő fénycsík és halk beszélgetés felé. Hátranézett Dumbledore-ra, aki egy biccentéssel biztatta, hogy jó irányba megy. Ahogy közelebb értek, az erősödő beszélgetésbe pergamen zörgés és pohárcsörgés vegyült.

Davina elhaladt egy hatalmas, troll-lábat formázó esernyőtartó mellett, majd megtorpant az ajtó előtt és a fénycsíkot figyelte, ahogy hosszú sarlóként elterült a talpa alatt. Hátralépett, jelezve Dumbledorenak, hogy inkább ő menjen előre. A varázsló mosolyogva bólintott, kinyitotta az ajtót, ami csikorgó hanggal gördült a fal felé, fénnyel és melegséggel árasztva el a folyosót. Mindketten beléptek a szobába, ami étkezőnek és hozzá tartozó konyhának tűnt és szinte teljes szélességében elfoglalta egy hosszú fa étkezőasztal, fehér terítővel borítva.

A szemközti falat tálalószekrény borította be, és tele volt régi, finom porcelánból készült tányérokkal. Az asztalt körül ülték különböző korú és ruházatú varázslók és boszorkányok, némelyik előtt vajsörös korsó vagy pergamen feküdt. Az ajtónyikorgásra a legtöbben felemelték tekintetüket és a hang forrása felé fordultak. A csoport elcsendesedett, ahogy meglátták Dumbledoret. Már csak egy mély, rekedtes hang hallatszott, ami egy elgörbült orrú, erős állkapcsú varázslóhoz tartozott. Éppen egy kiterített pergamen felé görnyedve magyarázott, egyik szeme a vonalakon, amiket pálcájával a pergamenre húzott; a másik - kék, és mágikus -, Davina felé forgott kíváncsian.

- ... Ha ide álltok, megláthatnak titeket, ezért javaslom a háromajtós, fekete-fehér téglás szobát, ami...- magyarázta, hevesen böködve a térképnek tűnő ábrát.