A Maximoff lány és az Azkabani fogoly (Harry Potter ff.) /BEFEJEZETT/

9. fejezet

Újra elérkezett az év vége, mi pedig ismét a roxmortsi állomáson várakoztunk a vonatra.

Hermione, Ron, Harry és én épp a nyári terveinkről beszélgettünk, amikor Draco egyszer csak megjelent mellettem.

- Cora, beszélhetnénk? - kérlelt a szőke, mire idegesen fújtam ki a levegőt.

- Kérlek. - könyörgött tovább.

- Jó van. - bólintottam végül, majd a fiú után indultam.

- Mit akarsz, Malfoy? - kérdeztem idegesen, amikor messzebb értünk a többiektől.

- Bocsánatot szeretnék kérni. - nézett bűnbánóan a szemembe.

- Ez most valami vicc? - néztem körbe.

- Nem vicc. Figyelj, nagyon sajnálom amiket mondtam és ahogy bántam veled, nem érdemelted meg, főleg azután, hogy megmentettél. Tényleg nagyon sajnálom. - mondta szomorúan.

El se akartam hinni, hogy Malfoy tényleg belátta, hogy nem neki volt igaza, és bocsánatot kér.

- Kezdhetnénk elölről? Lehetnénk barátok? - kérdezte megszeppenve a szőke.

Nagyon jól esett, hogy bocsánatot kért, és meg is bocsájtottam neki, de gondoltam, még húzom egy kicsit az agyát, ezért úgy tettem, mint aki erősen gondolkodik.

- Rendben van Malfoy, megbocsátok. - mondtam percekkel később.

- És... barátok... lehetünk? - kérdezte félénken, mire ismét gondolkodást tettettem.

- Igen. - válaszoltam, mire önfeledt mosoly jelent meg az arcán.

- Egy feltétellel. - folytattam, mire Draco ijedten nézett rám.

- Meg kell ígérned, hogy nem fogod piszkálni a barátaimat. - mondtam komoly arckifejezéssel.

- Azt nem ígérhetem. - mosolygott gonoszan, én pedig felvont szemöldökkel néztem vissza rá, hogy bizony komolyan gondolom.

- Jól van, megpróbálom kevesebbet szekálni Potteréket. - adta be a derekát.

- Akkor barátok? - nyújtottam felé a kezem mosolyogva.

- Barátok. - mosolygott ő is, majd kezet ráztunk.

Ekkor vettem észre, hogy megérkezett a vonat, szóval visszamentünk a többiekhez.

- Jó nyarat Draco! - öleltem meg, amitől meglepődött, de pár másodperc elteltével ő is megölelt.

- Neked is Cora. - suttogta, majd vissza rohant a Mardekárosokhoz és felszállt a vonatra.

Mi is követtük a példájukat, majd hamarosan el is indultunk, és gőzerővel robogtunk hazafelé.

Harryékkel az egész utat végig beszélgettük, majd mikor megérkeztünk a  King's Cross pályaudvarra, elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a maga útjára.

Anya már ott várt rám a 9 és 3/4. vágányon.

Boldogan szaladtam oda hozzá, majd megöleltem. Már nagyon hiányzott.

Az állomásról egyenesen haza mentünk, majd elkezdtünk kicsomagolni.

- Hát ez meg? - kiáltott fel hirtelen.

Nem tudtam elképzelni, hogy min lepődhetett meg ennyire, ezért oda mentem és láttam, hogy az Apával közös képüket nézegeti.

- Ez hogy került hozzád? - kérdezte idegesen.

- Nem tudom, de már ősz óta nálam van. Egyik este pakoltam ki a táskámból, és a könyveim közé volt csúsztatva. Nem tudom, hogy kerülhetett oda. - magyaráztam.

- Mit is mondtál, ki volt idén a Sötét varázslatok kivédése tanárod? - gondolkodott el.

- Remus Lupin Professzor. - válaszoltam.

- Hát persze! Remus, te kis hazudós! - zsörtölődött.

- Micsoda? - értetlenkedtem.

- Jajj, semmi. - vágta rá azonnal.

- Csak nem lett volna szabad látnod ezt a képet. - simított végig a fotón.

- Miért? És mi köze van ehhez Lupin Professzornak? - tettem fel a kérdést.

Anya sokáig csak csendben ült a földön, majd egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába.

- Amikor Apád... Tudod. Nagyon dühös voltam, Rá, magamra... Igazából az egész világra. Nagyon fájt, hogy nincs mellettem, és nem akartam, hogy ezt neked is át kelljen élned, ezért megpróbáltam eltűntetni mindent, ami Rá emlékeztetett. Köztük ezt is. - mutatta fel a képet.

- A tanárod, Remus Lupin, Apád barátja volt. És megkért rá, hogy ezt a képet adjam neki, de megígértettem vele, hogy soha senkinek nem fogja megmutatni. - mondta lemondóan.

- Akkor Lupin Professzor tette a táskámba a képet? - lepődtem meg.

- Igen. - kaptam a tömör választ.

- De miért? - faggatóztam.

- Gondolom azért, mert tudja, hogy nem sok mindent tudsz Apádról. - mondta halkan.

A szobára hosszú csend telepedett.

- Miért nem beszélsz soha Apáról? - tettem fel a kérdést, ami már nagyon régóta foglalkoztatott engem.

- Nem akartam, hogy jobban megismerd, mert azt gondoltam, hogy hogyha nem tudsz róla sok mindent, akkor majd nem fog annyira fájni, hogy nincs itt. - kezdte.

- Nem akartam, hogy tudd, hogy ki ő, mert féltem, hogy csalódnál vagy elítélnéd Őt. - mondta elfojtott hangon.

- Apád egy csodálatos ember, de jobbnak tartottam, ha elfelejtem, mert ő már nem jön haza többet. - suttogta szinte sírva.

- Ha tudnád, hogy hiányzik. Bármit megadnék azért, hogy egyszer, akár csak néhány perc erejéig újra együtt legyünk. - gördült le az arcán egy könnycsepp.

- Ne sírj Anya, még van rá esély. - guggoltam le mellé.

- Tessék? Ezt hogy érted? - nézett rám ijedten.

- Úgy, hogy tudom... Tudom, hogy Apa életben van. - mondtam, mire teljesen elsápadt.

- És azt is tudom, hogy ki ő. Sirius Black. - vettem elő az Apámtól kapott medált a zsebemből.

Anya megszólalni se tudott a döbbenettől.

- Miért hazudtál nekem? Miért mondtad azt, hogy Apa meghalt? - néztem rá könnyes szemmel.

- Nagyon sajnálom kicsim. Nem akartam hazudni neked, csak féltem, hogy hogyha megtudod, hogy Apád életben van, akkor meg akarod majd találni. Én csak nem akartalak téged is elveszíteni, azt nem éltem volna túl. - simogatta a hajam.

- Semmi baj Anya. - öleltem meg.

- Ha minden jól alakul, Apa hamarosan szabad ember lesz, és akkor végre haza jöhet. - mosolyogtam rá.

_______________________________________

Folytatás: hamarosan