𝑾ar &͟ 𝑳ove

・𝑡𝑒𝑛

Alexander

A fürdőszobában vizet engedett magának. Teljesen elmerült a kádban, élvezte a víz alatti csendet. Miután a langyosra hűlt vízben hajat mosott, kiszállt a kádból. Törölközőt csavart a csípőjére, az arca simára borotválásával elbabrált egy ideig, sokszor nem is a tükörképét, hanem a gondolatait látta maga előtt.

Sötétkék öltönye alá ugyanolyan színű mellényt vett fel, legalulra pedig hófehér inget húzott. Mellényén kirajzolódtak a fekete mandzsetták, és rajta lógott elhagyhatatlan kiegészítője: arany zsebórája is. Sötétkék nadrágot és nyakkendőt viselt, amit gallér közé rögzített, és ezüst nyakkendőcsipesz tartotta a helyén.

Az autóban ülve csak egy unott sóhajtással nyugtázta, hogy a sértődött Elliot el sem köszönt tőle, amikor elindult otthonról. Leparkolt a bár előtt, de mivel még bőven maradt ideje, elővette az aznapi újságot, hogy átlapozza. A lapban részletesen beszámoltak a lóversenyen történt lövöldözésről, csak a résztvevők neveit hagyták ki. Egyedül Freddie Linth-et vádolták, aki még aznap börtönbe került.

Felmerült benne, hogy rásegít arra, hogy akasztás legyen a sorsa, de végül belátta, hogy nem lesz szükség rá. Egy nyilvános eseményen való lövöldözés egyébként is azt fogja maga után vonni. Megrázta a fejét. Nem értette, hogyan vetemedhetett Freddie Linth ilyen ostobaságra, amikor bárki mást is küldhetett volna maga helyett elvégezni a piszkos munkát. A büszkesége nem hagyta neki, ezért lesz az a veszte. Freddie börtönbe kerülésének híre feldobta, elégedetten hajtotta össze és dobta a hátsó ülésre az újságot. Az órájára nézett, ami akkor ütött délután négyet.

Amikor belépett a Lucky's-ba, néhányan biccentettek, míg mások szándékosan kerülték a tekintetét. A pult mögött Elizabeth fogadta. Alexander leült az egyik szabad székre, és felnézett a pultosra.

– Ír whiskey-t, jéggel – adta le a rendelést, majd a pultra tette a borravalót.

– Azonnal, Mr. Corbyn – biccentett Elizabeth, majd kitöltötte a kért italt, és elé helyezte azt.

– A kolleganőjét merre találom? – kérdezte Alexander, miközben cigarettát vett elő.

– Öltözködik. Megmondjam neki, hogy siessen? – pillantott hátra az öltöző felé a pincérnő.

Alexander megrázta a fejét.

– Szükségtelen.

Látta, hogy Elizabeth alig képes türtőztetni magát, hogy ne tegyen fel kérdéseket, de végül - okosan - megállta. A pulton lévő pénzre nézett, majd vissza Alexanderre.

– Mr. Corbyn, tudja, hogy ez szükségtelen. Az italát, csak úgy, mint a családjáét a bár állja – kezdett bele a kötelező bájolgásba, de Alexander leintette.

– Tegye el, Elizabeth.

A nő meglepődött azon, hogy Alexander tudja a nevét, ám ő nem tulajdonított ennek jelentőséget, érdektelen volt számára a pincérnő bármiféle reakciója. A figyelmét az öltözőből kilibbenő Florence kötötte le.

Barna haja rendezett loknikban omlott a vállára, ajkán vörös rúzs virított. Sötétkék, térdig érő ruhát viselt ugyanolyan színű magassarkúval. A karján szürke kistáska lógott. A léptei könnyedek voltak, mintha egy vidám aura vette volna körül. Alexandert megmosolyogtatta a tény, hogy összeöltöztek.

– Gyönyörű vagy – adott hangot a véleményének, majd a karját nyújtotta a lány felé, aki a legnagyobb természetességgel fogadta el azt. – Indulhatunk?

– Igen, persze. Kitartást, Lizzy – búcsúzott Florence kolleganőjétől, aki széles mosollyal intett, majd elsietett az egyik asztalhoz, ahol hívták.