𝑾ar &͟ 𝑳ove

・𝑓𝑖𝑓𝑡𝑒𝑒𝑛

Alexander

Hamarosan azon kaptam magamat, hogy a a kormányon dobolok a mutatóujjammal egy olyan dalt dúdolva, amit ki nem állhatok. Erre a dalra táncoltam Florence-szel először. Legszívesebben elfelejtettem volna, de minél inkább igyekeztem, annál makacsabbul ragaszkodott hozzám. A szürke téli táj valósággal elsuhant mellettem, ahogy kihasználtam az autó maximális sebességét. Nem vettem számításba sem a hóesést, sem a csúszós utakat. Talán szándékosan, talán csak felelőtlenségből. Nem voltam benne biztos.

Fel-le mozgattam az ajkaim között a félig elszívott cigarettát, miközben félszemmel a mellettem utazó kiürült whiskey-s üvegre sandítottam. Ideiglenesen segített enyhíteni az emlékek fájdalmas súlyát, és abban bíztam, hogy ez a londoni kitérő is hasonlóan fog elsülni.

Igazából csak szerettem volna minél messzebbre kerülni Sheffieldtől. Mielőtt elmentem, az ottani és a notthinghami üzletet is ideiglenesen Rowanre bíztam, aki ha nem is örült, elfogadta a feladatot. Én nem bírtam és legfőképp nem is kívántam foglalkozni vele. Londonra kellett koncentrálnom, az csak előny, ha az itteni munka lefoglalja annyira a gondolataimat, hogy megfeledkezzek az áruló Florence-ről.

Alig néhány hete, hogy elhagyta a várost, mégis mintha soha nem lett volna valós. A testvéreim megpróbálták lebeszélni róla, hogy odamenjek, és lássam őt elmenni, de eszemben sem volt hallgatni rájuk. Bár általában megfontoltam a tanácsaikat, ezúttal az érzéseimet követte. Rossz tanácsadónak bizonyultak. Az ezer darabra tört szívem még több részre szakadt, amikor találkozott a tekintetünk.

London egyik külkerületébe kanyarodva meglátta az oda nem illő épületet. Margaret, Harvey özvegyeként és az Alexanderrel kötött megállapodásnak köszönhetően elegendő összeghez jutott ahhoz, hogy új házat és birtokot vásároljon. Néhai férjéhez hasonlóan ő sem vetette meg a nagyzolást. A magas vaskaput egy őszülő portás nyitotta ki Alexander előtt. Kiszállt a hóesésbe, és kurta biccentéssel köszöntötte a házból kilibbenő Margaretet. A nő bordó ruhát viselt, ami illett tűzpirosra rúzsozott ajkaihoz és hajához. Az ajtóban várta Alexandert. Nem akart a lenge öltözetében kimenni, és tüdőgyulladást kapni a hidegben. Alexander belépve a házba fogasra akasztotta szövetkabátját, amiről máris csepegni kezdett a vízzé olvadt hó.

– Örülök, hogy épségben ideértél. Voltak kétségeim. Mit kérsz inni? – kérdezte Margaret a nappaliba lépő Alexandertől. A hangján hallatszott a megkönnyebbülés.

– Nem értem, miért. Ír whiskey-t, két jéggel – válaszolta, miközben helyet foglalt.

– Még hogy nem érted... – morogta rosszallóan Margaret.

Kiadta az utasítást a szobalánynak, majd helyet foglalt az Alexanderrel szembeni karosszékben. A lábait keresztezte, és cigarettára gyújtott. Alexander is gyufát vett elő, hogy meggyújtson egy szálat. A még gyermeknek tűnő szobalány visszatért a kért italokkal, majd Margaret felé fordult. Alexanderre rá sem nézett.

– Parancsol még valamit, asszonyom? – érdeklődött.

Margaret megrázva a fejét az útjára engedte.

– Mit művelsz a szegény gyerekkel? Úgy néz ki, mint aki retteg tőled – jegyezte meg Alexander, miközben szívott a dohányból, és követte a tekintetével az emeletre siető lányt.

Margaret elnevette magát, majd elnyomta a cigarettáját.

– Attól tartok, ezt magadnak köszönheted.