𝑾ar &͟ 𝑳ove

・𝑓𝑜𝑢𝑟𝑡𝑒𝑒𝑛

Florence

A kanárisárga ruha a bevetetlen ágy matracán landolt a világoszöld és az égszínkék mellett; ezek voltak az utolsó darabok, mielőtt kiürült a ruhásszekrénye. Félrehúzta az ablakát fedő függönyt, és felnézett a szürke égre, ahonnan hópelyhek szállingóztak. Felitatta a kézfejével az arcán végigfolyó könnycseppet. Csak az ajtaja jellegzetes megnyikordulásának hallatán fordított hátat a kilátásnak.

Freddie a vállára kapta húga ágyon heverő ruháit, és már fordult is, hogy lehordja azokat az autóba. Ha tehette, kerülte a kettesben töltött időt Florence-szel, aki ugyanígy tett. Egyikőjük sem szólt a másikhoz a szükségesnél többet, ezért Isaac hivatalosan is megnyerte magának a villámhárító szerepét a családban.

– Minden az autóban van, már csak rád várunk. – Isaac nem sokkal Freddie után érkezett. A tenyerét húga vállára helyezte.

Florence lassan bólintott. Behúzta maga mögött az ajtót. Mielőtt kilépett az utcára, a bejárati ajtóban állva még egyszer utoljára visszanézett a nappalira. A legtöbb bútor a helyén maradt, mégis üresnek tűnt;  mintha eltűnt volna az élet házból.

Célirányosan sétált az autóhoz, kényszerítette magát, hogy végig a járművön tartsa a szemét. Figyelmen kívül hagyta a kis hangot a tudatalattijában, ami arra bíztatta, hogy nézzen körbe, hátha Alexander figyeli valahonnan. Mindössze egyetlen pillantást engedélyezett magának, de csalódnia kellett. Alexander nem volt a közelben. Mindenki ugyanúgy sétált az utcán, mint bármelyik délelőtt. Isaac kinyitotta az autó hátsó ajtaját húgának, aki lassan mászott be, és foglalt helyet az ülésen. A homlokát a hűvös ablaküvegnek döntve hagyta, hogy eláztassák a könnycseppek az arcát. Hallotta a kavicsokat megcsikordulni az autó kereke alatt, ahogy kifordultak a ház elől. Minden utcát alaposan szemügyre vett arra az esetre, ha többet nem látná.

Sheffield központjában az egymást követő házakon és egy összeszólalkozott páron kívül egy ismerős arcot fedezett fel. Alexander az egyik ház falának dőlve cigarettázott feketébe öltözve. Egyedül állt, a közelében sem volt senki. A puszta jelenléte is azt sugallta, hogy magányra vágyik. Egyenesen egymás szemébe néztek, egyikük sem fordította el a tekintetét, amikor elhaladt az autó Alexander mellett, és a Linth család átlépte a Sheffield határát jelző táblát. Alexander érzelemmentesen nézett egykori szerelmére, amiből Florence arra következtetett, hogy csak meg akart győződni róla, hogy elhagyják a várost a megbeszélt határidőig. Biztos volt benne, hogy Alexander meggyűlölte, és úgy érezte, minden oka meg is van rá. Hátradőlt az ülésen, és elfogadta a felé nyújtott kezet. Az anyósülésen ülő Isaac nem fordult hátra, mindössze egy kézszorítással támogatta szipogó húgát.

Csigalassúsággal telt a hármasban töltött hatvan perces út Edale-ig. Isaac és Freddie semleges témákról beszélgettek, úgy mint: időjárás, autók, aznapi ebéd. A viselkedésük nem könnyített Florence helyzetén, csak még fájdalmasabbnak érezte az elmúlt idők hiányát. Amióta a szüleik öt éve elköltöztek, Florence Edale-ben töltötte a nyarakat náluk. Szerette a kisvárosi életet, a nyugalmat és az ottani embereket, de mindezek ellenére oda vágyott legkevésbé. Tudta, hogy Freddie-ék nem sok mindenbe avatták be a szüleiket, ezért kénytelen lesz jó kedvet színlelni, ha el akarja kerülni a kérdések sokaságát. Ehhez sem ereje, sem kedve nem volt. Egy életre elege lett a hazugságokból. Freddie a jól ismert ház elé kanyarodott be, majd megállította az autót.

– Florence... – kezdte a beálló csendben, de húga félbeszakította.

– Eljátszom, hogy minden rendben van. Ne aggódjatok. – Nem szólalt meg, amióta Alexander kilépett a házukból.