𝑾ar &͟ 𝑳ove

・𝑠𝑖𝑥 - II.

Alexander

Rowan és Elliot az árnyékában voltak, amikor ajtót nyitott. A verandán Harvey Jones özvegye állt hidegtől kipirosodott arccal. Elliot felhördült, Rowan elhúzta a száját vendégükre ismerve. Alexander tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, a nő pedig egyedül őt figyelte.

– Nálunk van a húga. Higgye el, nem fogja megtalálni a segítségem nélkül. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis, addigra már késő lesz – vágott mondandója közepébe.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Alexander hűvösen.

– Én? A világon semmit, ez a férfiak háborúja. Pont, mint az összes. Nyavalyognak, pedig mindig minket kevernek bele az ügyeikbe. Csak üzenetet jöttem átadni.

– Miért küld Edward Jones egy asszonyt maga helyett? Abban bízik, hogy sérthetetlen pusztán a neme miatt?

– Talán engem tart pótolható veszteségnek. Vagy én vagyok az egyetlen, akinek volt mersze idejönni.

Elliotnak vissza kellett tartania a nevetését. Nem szokott hozzá efféle stílushoz egy nőtől. Alexander is elmosolyodott volna, ha nem a húga biztonsága lett volna a tét.

– Vezessen el a húgomhoz. – Kilépett az esőbe, lenézett a nála két fejjel alacsonyabb nőre.

Ő továbbra is tartotta vele a szemkontaktust. Nem hátrált egy lépést sem.

– Örömmel. Köszönjön el a családjától, mert vissza már nem fog jönni.

– Csakugyan? – Alexander felvonta a szemöldökét. Apró, kihívásra kész mosoly jelent meg az arcán.

– Szemet szemért, életet életért. Ez az alku. A húga élete nem fontosabb a sajátjánál?

– Honnan tudjam, hogy nem blöfföl? Könnyen lehet, hogy Sophia a legnagyobb biztonságban teázik valahol. Nem ez lenne az első eset.

– Meglehet. De az is, hogy nem blöffölök, és a húga a férjem könyvelőjével van. Egyelőre épségben, de felteszem, nem golyóálló.

Alexander tekintete elsötétült. Erőt vett magán, hátrafordult az ajtóban várakozó Elliot és Rowan felé.

– Visszajövök. Ha pedig mégsem, életre szóló kaland volt.

Hátat fordított nekik, és várakozóan pillantott le a vörös hajzuhatagra. Egyezményes jele volt a mondata annak, hogy ha túl sokáig maradna, induljanak a keresésére. Már a háború első néhány napjában kitalálták, ha valamelyikük sokáig nem tért volna vissza. Akkor viccesnek gondolták, azóta tragikussá vált. Valódi tragikomédia, ami sokuknak valóban az utolsó mondata volt.

A nő bőrcsizmát viselt, amit hosszú szövetkabátja szinte teljesen eltakart. Menet közben hátrafordult, zöld szemével a néhány lépéssel lemaradó Alexandert tanulmányozta.

– Miért hazudott? – kérdezte, miközben befordultak az egyik utcasarkon.

Alexander nem válaszolt, csöndben szívta a cigarettáját.

– Azt ígérte, visszamegy. Maga is tisztában van vele, hogy nem fog – folytatta, miközben cigarettára gyújtott.

– A remény többet ér, mint az igazság és hasznosabb, mint a félelem – felelte Alexander, miközben elhajította a cigarettáját.

– Tehát fél? – A nő megtorpant, amikor már távolabb álltak a kíváncsiskodó tekintetektől.

– Én? – Alexander megrázta a fejét. – Nem. De jobban jár, ha az embereim reménykednek, mintha félnének. Akkor ugyanis vérfürdővé válik a város.