What am i?

seventh

Május 12. Vasárnap.

Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót és indultam be a házba. Ledobtam a cipőm majd Emili két megpakolt táskájával a kezemben, elindultam az új szobája felé. Valószínű megérezték rajtam az idegességet, mert már ők is csak pakolásztak és az egész házra egy feszült csend telepedett. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, úgyhogy megszólaltam, de a hangom ijesztően hangosnak hatott a némaságba burkolózott házban, ezért a mondat végére lejjebb vettem a hangerőt.
- Most akarsz kipakolni, vagy majd később? - fordultam Emi felé
- Szerintem az ráér - válaszolt ő is a mondatom végére felvett erősséggel.

Csak egy bólintással reagáltam, majd a bátyámra néztem, aki egyből értette a célzást és felsietett a szobájába.

- Beszélnünk kéne ugye? - sóhajtott nagyot, miközben lerogyott a fotelre, ami a szobájában volt elhelyezve a kis dohányzóasztal mellett
- Kéne... - sóhajtottam én is

Megint beállt pár pillanatra a kínos csend majd Emm nagy levegővétel után belekezdett.

- Tudod miért mentem el? - nézett rám, miközben kb. vele szemben elhelyezkedtem az ágyon és megráztam a fejem - Mert kurvára féltem. Hogy rosszul leszel tőlem és azzal a vallomás szerűséggel téged is ellöklek magamtól. A szüleim számomra már nem léteznek, csak Te vagy és Virág. Nem akartalak eltaszítani magamtól ezért inkább elmentem. Aztán Virág segített rájönni, hogy így csak még távolabb kerülök tőled. Ezért hívtalak fel... Tudod... nekem... ahh hogy mondjam - itt lehajtotta a fejét és az ölébe ejtett kezét kezdte tanulmányozni - nekem soha nem volt barátnőm. Nem volt egy párkapcsolatom se, pedig már elég régen tisztában vagyok önmagammal, csak mindig is féltem... a visszautasítástól. - tekintetét az ablakra vezette és cinikusan felnevetett - Aztán egyszer bevallottam egy lánynak, hogy szeretem és földig alázott. Barátok voltunk, én pedig bíztam benne, hogy ha nem is viszonozza az érzéseim legalább elfogad... Na hát nem így lett. Viszont az egész suliban mindenkinek elmondta, hogy a lányokat szeretem és elkezdett "vesszenek a melegek" plakátokat gyártani...
- Neee... Jesszusom, nem lehet valaki ekkora ribanc... - szakítottam félbe, mert eddig tartottak a határaim és felment bennem a pumpa.
- De, de - folytatta nagyokat bólogatva - De legalább ezt a kampányt a tanárok megállították. Szóval, nekem nem kellett Coming Out-olni a suliban. Az élet megoldotta helyettem. De a lényeg, hogy ezért féltem ennyire miután reggel elmondtam, hogy... tudod... igen szóval miután elmondtam, féltem, hogy rosszul reagálsz majd, ezért elmentem, ahelyett, hogy szembenéztem volna ezzel az egésszel. Sajnálom.

- Én... nem tudtam... és nem kell sajnálni, teljesen megértem, hogy miért döntöttél így. De attól még meg kell beszélnünk.

- Rendben. De meg KELL ígérned, hogy bármi lesz, barátok maradunk. - nézett rám könyörgő szemmel.

- Örökké. - bólintottam és nyújtottam fele a kisujjam. Ezt először nem értette, de aztán leesett neki, hogy mit szeretnék és ő is felém nyújtva az övét, egymásba kulcsoltuk az apró ujjaink, amivel mindketten életünk legnagyobb esküjét tettük le.

- Örökké. - bólintott ő is végtelen komolysággal a szemében.

Amikor elengedtük egymás kezét felálltam és kitárt karokkal invitáltam ölelésbe, megvárva, hogy ő is feltápászkodjon. Szorosan fontam köré a karjaim és ő is rendesen megszorongatott. Mélyen beszívtam az illatát, ami az együtt töltött pár nap alatt a kedvencemmé vált. Emili a hajamat simogatta, miközben a nyakamba fúrta arcát így leheletével és orrával a bőrömet csiklandozta amitől végigfutott rajtam a kellemes bizsergés, majd libabőrös lettem. Ez volt az első ölelésünk és ez a pillanat örökre az emlékembe vésődött és tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni, ahogy ezt a lányt se.