Sétáló csillag

13. fejezet

Jean Kirstein teljes eksztázisban, fejét lehajtva, Marco kezét - még mindig - görcsösen szorongatva sétált a holdfényes éjszakában.

Az élet nem volt egyszerű, főleg nem akkor, hogyha az embernek be kellett mutatnia a párját az anyja előtt, aki méghozzá a saját neméből való volt. Talán az egyik legnehezebb dolog volt eddig az életében, de végre bátorságot merített hozzá, amihez nagyban hozzájárult az épp mellette sétáló Marco is.

Az édesanyja kedvelte Marcot. Ó, nagyon is! Egyenesen imádta, talán még jobban is, mint a saját fiát, amiért viszont nem tudta hibáztatni.

A fiú egy igazi angyal volt, fény a sötétségben - legalábbis Jean számára mindenképpen -, ami beragyogta a csillagtalan égboltot. Ez volt Marco, és büszke volt arra, hogy a párjának vallhatta őt.

Ő az enyém és én az övé vagyok - nézett fel a szorosan egymáshoz simuló tetők által eltakart égre, ahol ugyan nem látott semmit, de valahogy... valahogy mégis.

Nem akarta bevallani, főleg nem Marco előtt, de minden elhatározása ellenére félt. Jobban, mint amikor az a furcsa idegen megtámadta őket. Még mindig szégyellte magát az akkor tanúsított gyávasága miatt, még ha Marcot is akarta védeni ezzel. Ki tudja, hogy azóta mit művelhetett az a férfi Erennel és Christával, akit valamiért Historiának nevezett? El se tudta képzelni.

Mibe keveredett már megint az a szarzsák? - ezen tűnődött, mióta a férfi kihallgatta őket.

Erenről bármit el tudott volna képzelni, de azt még tőle se várta el, hogy elraboltassa magát! És még csak az okát se tudta...

Bár a Reiss névből kiindulva volt néhány sejtése... Lehet, hogy nem volt osztályelső, de hülye sem. Amikor az apja - Eren Kruger - még úgy-ahogy normális volt, furcsa terveket ötlött ki, amelyeket az anyja igen erősen ellenzett.

Még mindig tisztán élt benne a kép az akkori veszekedésükről...

***

- De hát Drágám! - kiáltotta kétségbeesetten az anyja. - Mondtam, hogy ne keveredj bele veszélyes dolgokba! Nem azért akartál új életet kezdeni, hogy elfelejtsd ezt az egész Reiss-ügyet?

A kiabálásra a kis Jean is kijött a hálószobájából, majd elkezdte az álmosságtól homályos szemeit törölgetni, hogy jobban láthasson. Amint megpillantotta veszekedő szüleit, egyből elbújt az ajtó mögött, majd óvatosan résnyire nyitotta azt, és úgy hallgatta tovább a már szokássá vált ordibálást.

- Kicsim... - szólalt meg az apja két sóhajtás között. - Én csak igazságot akarok. Nem fogok veszélybe kerülni!

- Nem a fenét! - csapta a merőkanalat a konyhapultnak az anyja, mire a fiú felszisszent, és kicsit beljebb húzódott az ajtó takarásába, ahol az árnyékok segítették rejtőzködését. - Akkor előzőleg mégis mibe kerültél, hm?!

- Nyugodj már le, a fenébe is! - emelte meg a hangját most már az apja is. - Semmi bajod nem származhat abból, hogyha kutakodom egy kicsit!

- Mi az, hogy nyugodjak le?! Mégis hogy tudnék ilyen helyzetben nyugodt lenni?! Egyébként meg nem, nincs igazad. Nem csak neked, de nekem is bajom származhat ebből az egészből! Nem érdekel a hülye Fritz, Reiss, meg a bánat tudja még, hogy milyen családok története, meg az igazság, amit annyira hajkurászol! Tudod, mit? Ez nem is igazság. Csak bosszút akarsz. Bosszút olyan emberekért, akiket nem is ismertél.

- Honnan tudod, hogy ismertem-e őket, vagy sem?! - üvöltötte, majd nagy hévvel trappolt az anyja felé, aki egy kicsit elhátrált a konyhapult irányába. - És ha igen? Tudsz te egyáltalán rólam bármit is?