Sétáló csillag

17. fejezet

Eren Yeager sokkoltan ült az ágya szélén, és az igazából pár perce történteken töprengett. Nem értette, hogy pontosan mi volt ez az egész, viszont igenis tudni akarta.

Ez az egész helyzet már nem volt vicc. Ó, egyáltalán nem! Miért is lett volna az? Fegyverek, ellenségek, csaták... Mégis mikor került be mindez az életébe? Csak egy átlagos tinédzsernek kellett volna lennie, aki élte az életét. Nem lett volna szüksége másra, csak a töménytelen mennyiségű tanulásra és a munkájára, amit jelen pillanatban se végezhetett veszélyes helyzete miatt. És még a barátait is belekeverte... De nem, persze, hogy nem lehetett normális élete. Már akkor megpecsételődött a sorsa, amikor megszületett. Hisz Grisha fiaként... Aranyat ért ebben az értelmetlen háborúban. Kiskorában még az édesanyját is elvesztette... És még gyilkolt is, méghozzá nem csak egy embert, egyből kettőt! Na, akkor érezte magát igazi szörnyetegnek...

Sok minden történt már akkor, amikor kicsi volt, de arra a férfira, aki a telefonban beszélt hozzá, nem emlékezett. Még csak a hangja se derengett neki. Kicsit sem. Mégis... Mégis mintha az a bizonyos idegen ismerte volna. Teljesen úgy hangzott, mintha tényleg komolyan beszélt volna. Valószínűleg így is volt. És pont ez a dolog rémítette meg a legjobban. Nem csak egy egyszerű telefonbetyárt hallott akkor, hanem azt az embert, aki valamiért tényleg meg akarta menteni...

Megmenteni...? - vakarta meg az állát. - De vajon mégis mitől? Vagy lehetséges lenne, hogy... a mi oldalunkon áll?! De hát... De hát akkor miért nem személyesen vette fel velem a kapcsolatot? Vagy ő se tudja, hogy hol vagyok? Mondjuk ez valóban nem lenne meglepő. Viszont még ha nem is ismeri a titkos rejtekhelyünket, és a mi oldalunkon áll, akkor miért csak ennyit mondott? Vagy ezt valahogy meg kellett volna fejtenem? Persze az se kizárható, hogy csak az ellenség egyik tagja akart megzavarni engem, vagy valami ilyesmi... De a hangja... A hangja is annyira...

Kétségbeesett volt. Mintha mindig is arra várt volna, hogy megmenthesse őt, bármitől is kellett. A hangszíne pedig... Igen mély volt. Már alighanem Levi szintjén volt, csak... rekedtesebb lett volna...? Fáradtabb? Nem tudta volna megmondani. De nem is csak az író hangtónusára hasonlított, hanem... Hanem az apjáéra is...? Lehetséges lett volna? De mégis milyen kapcsolatban állhattak? Vagy csak puszta véletlen lett volna? Egyszerű egybeesés?

De akkor... De akkor mégis miért hatott úgy rá ez a hang, mintha beleolvadt volna a dobhártyájába? Mintha már... hallotta volna...? Mégiscsak hallotta volna? Nem tudta megmagyarázni. Viszont... Amikor még kisebb volt, és az apjával meg az anyjával élt együtt... Emlékezett. Emlékezett Isabelre, arra, ahogy közösen játszottak és nevetgéltek, arra, ahogy minden lehetséges módon megpróbálták kihozni az édesanyját a sodrából (ami természetesen Carla kivételes türelme és nyugodtsága miatt sose sikerülhetett), és arra is, ahogy teljesen random idegen embereket ijesztgettek az utcán (vagy legalábbis próbáltak).

És egyszer, amikor a szupermarketből tartottak hazafelé, ugyancsak ezt az elfoglaltságot választották, mint potenciális szórakozás. Ugyan nem emlékezett tisztán az akkor történtekre, és igazából csak egy homályos folt volt az egész, mégis megpróbálta felidézni...

***

- Eren, Isabel, lassítsatok! - kiáltott utánuk Carla, de a hangjában derű csendült.

Ők csak hátranéztek, és játékosan kinyújtották a nyelvüket, majd nevetve szaladtak tovább. Egyszer csak Isabel megállt, és emiatt Eren majdnem a hátának ütközött, majd kérdőn nézett a lányra.

- Játszunk olyat? - kuncogta Isabel, és amikor látta, hogy a fiú nem teljesen fogta fel, heves gesztikulálásba kezdett. - Tudod, amikor jön egy ember az utcán, és akkor jól ráhozzuk a frászt!