Sétáló csillag

20. fejezet

EZT A KIS ELŐSZÓT KÉRETIK ELOLVASNI!!

Szóval. Rég nem találkoztunk, hm? Kíváncsi vagyok, lesz-e egyáltalán még valaki, aki olvassa ezt. Ez a rész, azaz a befejezés... Egyáltalán nem vagyok megelégedve vele, talán még kicsit össze is csaptam. Még kb két évvel ezelőtt kezdtem el írni eme fejezetet, és nem sokat javítottam bele, próbáltam az akkori stílusomban tovább folytatni. De már úgy éreztem, hogy tartozom ezzel, és hogy végre lezárom ezt a történetet, még akkor is, ha már senkit sem érdekel. Nem mondanám, hogy a legjobb. Már nem vagyok benne ebben a storyban úgy, mint régen, de azért remélem, hogy valamelyest elnyeri a tetszéseteket majd. Rövidre zárva... Jó olvasást! :>

Futott. Eszeveszetten, gondolkodás nélkül futott. Rég nem volt már ilyen állapotban. Az érzelmei... Sokáig azt hitte, hogy neki nincsenek is olyanjai. Kenny arra nevelte, hogy nélkülük erősebb lesz, és akkor nem fogják tudni bántani. De most... Most mégis az érzései okozták neki a legmélyebb sebeket. Mintha egy tőrt szúrtak volna a szívébe, amikor meghallotta Isabel fájdalmas kiáltását. Olyan... nosztalgikus volt. És tudta is, hogy miért, csak nem akarta bevallani magának. Nem akarta, hiszen ha az a szörnyűség megismétlődik...

Vajon megint ugyanúgy elveszteném a fejemet...? – gondolt vissza az akkori eseményekre.

Az bizony nem végződött valami jól, sőt. Egyáltalán nem. Azóta is bánta azokat a dolgokat, amiket akkor tett. Borzalmas volt, de már nem változtathatott rajtuk.

Talán az lenne a büntetésem, hogy most Isabelt is elveszik tőlem...?

Mélyet sóhajtott, és egy pillanatra megállt, majd felnézett az égre. Nem érdekelte akkor túlságosan a külvilágban lévő lövöldözés, és az sem, hogy baja eshet. Beszívta a poros, állott levegőt, ami másra méregként hathatott, viszont számára ez jelentette a gyermekkorát, és azt az otthont, amit már réges-régen elfelejtett.

De a kis térkép a fejében még mindig ott volt. Kissé megfakulva bár, de még emlékezett az Alvilág minden zeg-zugára. A lábai csak úgy vitték a központ felé, ami bár már nem volt annyira messze, ő mégis azt érezte, hogy túl sok időt vesztegetett el már így is, ezért megpróbálta minden módon lerövidíteni az útját. Kis sikátorokon kúszott át, a főutakat messziről elkerülte, és próbált minél észrevehetetlenebb lenni. Persze nem volt valami egyszerű dolga. Csöppet sem. Minden oldalról lövéseket hallott, és ha nem lettek volna olyan kifinomultak az érzékei, akkor már rég halott lett volna.

Na, ezért féltem otthagyni Erent... – tévedtek a gondolatai hirtelen a fiúra.

Eren... bevallotta neki az értéseit. Persze nem lehetett biztos abban, hogy azt a fajta szeretetet táplálta iránta, viszont... Nem tűnt viccnek. És hogyha mindezt összeteszi az előző hónapok történéseivel...

Eléggé érdekesen reagált – vagy inkább nem reagált – Eren vallomására. Nem azért, mert zavarba ejtette volna, vagy mert undorította volna a fiú viselkedése, csak... megijedt.

Még soha nem érezte ennyire sarokba szorítva magát. Az eddig gondosan elrejtett érzései hirtelen szinte felszakították a mellkasát, és nem tudta, hogy mit kellett volna tennie. Legszívesebben a karjába zárta volna a fiút, majd megnyugtatta volna, hogy ő is ugyanazt érzi. De nem. Ő elfutott. De nem gyávaságból. Eren ugyanis egyfajta választás elé állította, még ha nem is tudatosan. Ő, vagy a családja.

Ugyan nem tétovázott sokat, mivel tudta, hogy ha egy kicsit is több ideig gondolkodik, akkor utána végül nem fogja bírni a fiút magára hagyni, mégis a szíve majd belehasadt abba, amikor arra gondolt, hogy mit érezhetett Eren akkor. Nem ezt érdemelte. Nem őt érdemelte.