Ismeritek azt az érzést, amikor van egy személy, aki nem is igazán az életetek része? Aki talán mindennél és mindenkinél fontosabb, de sosem csodálhatjátok elég közelről? Nem beszélhettek vele, nem éreztethetitek vele a szereteteteket, nem érinthetitek...
Van ennél rosszabb?
Talán nincs is. Ez a személy mindig csak előttetek lesz, mindig csak halad, de nem szalad. Nem. Csak mi futunk sebesen utána, csak mi nyújtjuk felé a karunkat, csak mi kiabáljuk kétségbeesetten a nevét, ami csak buborékként tör elő a szánkból, és még csak nem is hallatszódik oly távolra, ahol az az ember sétál...
De mindez ellen nem tehetünk semmit. Semmit. Soha, de soha semmit.
Vagy talán... mégis?
De erre még nem volt példa. És valószínűleg... nem is lesz. Hisz egy olyan személyt elérni képtelenség, aki tündököl, és csak tör előre, akár egy...
Akár egy...
Sétáló csillag.
Nos, itt lenne az a bizonyos prológus, és életem első publikált... bármije. Nagyon izgulok így visszajelzés szinten, de reménykedem, hogy azért az emberek örömüket lelik majd ebben a kis irományban ^^
A részek sűrűségéről egyelőre nem tudok pontosat mondani, de próbálkozom majd minél hamarabb hozni őket.
Így kis megjegyzésként még sosem írtam "előadói" stílusban, főleg nem prológust, így ez az első ilyenem lesz. Kissé engem Mikszáth Kálmánra emlékeztet, de olyan jól nyilván nem írok, mint ő.
KAMU SEDANG MEMBACA
Sétáló csillag
Fiksi PenggemarEren Yeager egy egyszerű tanuló, akinek a legnagyobb problémáját a dolgozatok és könyvimádatának elrejtése képezi. Persze nem sokáig, ugyanis az életébe váratlan események lépnek, kezdve egy születésnapi ajándékkal... Ui.: A borítót a legjobb baráto...
