A kígyó végzete

A Démonfuvola sikolya

Van akiért bármit megtennél? Akit az életed árán is védelmeznél? Képes lennél az utolsó lélegzetedig érte harcolni, s érte, végül meghalni? Shinobiként felesküdtem egykor avarrejtek védelmére. Boldogan álltam csatasorba, büszkén mentem harcba, gondolkodás nélkül mosolyogva adtam volna fel mindent azokér akiket szerettem. S voltak bőven, bátor áldozatok akik a szeretteikért indultam a háborúba, bár a visszatérésre nem volt sok esély. És vannak akiknek bár ez furán hangzik, nem volt választásuk. Kötelességből, utasításra adták az életüket egy ügyért. Ez a nindzsák sorsa sokak felfogása szerint, de szerintem nem. Mindig lesznek nálunk okosabbak, erősebbek, akikre feljebbvalójukként tekintenek a magamfajták, de én nem. Elég volt. Eszembe se jutna utasításra meghalni. Már nem. Túl sokat veszítettem el mások akarata miatt, ezt az életemet nem adom könnyen. Végre újra vannak akikre szeretteimként tekinthetek. Orochimaru, Kimimaro, Kabutó, Tayuya........ Igen nos Tayuya mindig alattvalóként tekintett rám, nem hiszem hogy valaha is barátjának gondolt volna. Az élet az érkezésem óta összekötött minket, várom a percet mikor végre egymás oldalán  harcolhatunk. Hangrejtekér, Orochimaruér. A sok közös emlék ami ideköt, lassan teljesen megváltoztatta a gondolataimat. Mindent amit valaha a kegyetlen hangrejtekről hallottam csak buta pletykának, uszításnak tűnik. Persze hibát mindenki követhet el, Orochimaru részéről felelőtlen volt a hadjárat és a Hokage megölése, bár megértem az indulatát és a gyűlöletét Avarrejtek ellen, de ezt azért mégsem kellett volna. Tartok a következményektől, de a jelen pillanatai csillapítanak az aggodalmamon. Az ég már elsötétült s a csendes éjjeli órák langyos szellője engem is kicsalogatott a kúria falai közül. Egy furcsa megérzést követve vittek a lépteim a keskeny fehér kövekkel szegélyezett ösvényen. Néhány méterrel a pavilon előtt megtorpantam. A lélegzetem elakadt. Valaki van itt. Egy árnyék lép közelebb s lassan kirajzolódó alakja melegséggel tölti el a szívemet. Egy perccel korábbi félelmem nyomtalanul elpárolgott. Lassan kilép a pavilonból, hosszú hollófekete haját az arcába simítja egy forró fuvallat.

- Orochimaru! – suttogom s még mindig mintha egy álomban lennék, nem hiszek a szememnek, valóban, ő az? Lágy mosollyal az arcán kitárja felém a karjait, s én egy percig se habozok, azonnal a karjaiba vetem magam. Hát meggyógyult. Szótlanul ölel magához, annyira csendes, annyira más most mint korábban. Mintha valami elszívta volna minden erejét. De nyilván egy ilyen technika sok csakrát igényel.

- Orochimaru, annyira aggódtam érted! – rám néz s hosszú vékony ujjai közé fog egy tincset a hajamból, majd lassan végig simítja az arcomat s magához emeli a tekintetemet.

- Tudom! Most mar minden rendben lesz! – ismét elmosolyodik majd gyengéden megcsókol. Szeretnék hinni neki, de valamiért rossz előérzetem van. Orochimaru a fülemhez hajol.

- Milly! Soha többé ne szökj meg tőlem!

- Tessék?! – tudja? De én.... – Kabutó....

- Kabutó az ígéretének megfelelően nem szólt róla, de nem vagyok bolond, éreztem a csakrádat az erdőben!

- Én csak...... – csendben megvárja a magyarázatomat. – Tudod minden rossz akkor kezdődött amikor közöd lett hozzám, magamat okoltam a történtekér, hogy biztosan megátkoztak, - látom ezt szórakoztatónak találja de én akkor komolyan ezt hittem. – körülöttem mindenkit csak baj érhet ezért úgy láttam, hogy jobb neked nélkülem!

- Szóval ami most történik az is rossz?

- Hát.... Nem, nem erre gondoltam!

- Az, hogy a hokage elleni tervem balul ért véget, tőled teljesen független! A közelben sem voltál, akkor, hogy történhetett volna a rossz karmád miatt? A kudarc egy megvadult jinjurikinek köszönhető, aki nem tartotta magát a tervhez!