A kígyó végzete

Új Kezdet

Mindenkit foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mi okból születünk erre a világra. Vajon lesz fontos szerep a számunkra? Lesz legendás történetünk? Vajon a nevünk a halálunk után is fenn marad majd? Vagy egyszerűen eltűnünk, elenyészünk nyomtalanul mintha soha nem léteztünk volna? Senki nem tudhatja, hogy mi van a sors könyvébe megírva. Vagy azt, hogy a jövő még milyen titkokat rejteget előlünk. Én sem tudom. Nem is tudhatom, az eljövendő rejtelmeit. Nem is akarom tudni. A jelen már így is elég fájdalmat rejt bennem. Elég sebet tépett rajtam a múlt. S némelyik még most vérzik, ha rá gondolok. Ezek azok a csillapíthatatlan kínok, melyeket nem gyógyíthat orvosság, melyeket nem láthatnak éhes tekintetek. Mert ezek a sebek bennünk vannak, s ott kínozzák nyomorgó lelkünket.
Hogy is önthetném szavakba azt a fájdalmat mi engem gyötör éppen. Hiszen pontosan az égette belém minek inkább csillapítania kéne azt. Bajtársak, barátok, s az otthon melegét nyújtó békés vidék, mi eddig védelmezett. Többé egyiket sem tudhatom a magaménak. Nem láthatom, nem hallhatom, nem érinthetem. Mert kivetett magából a földi paradicsom ami felnevelt, s dédelgette sajgó szívemet. Nincs már hová mennek, kihez fordulnom. Pedig mindig is sok barátom volt akik körülvettek, s két társam, akik velem voltak minden jó és minden pokolian fájdalmas pillanatban. Mindig ott voltunk egymásnak. Most mégis ők okozták a legnagyobb szenvedést számomra. Egyikük példás gyógyító lett, szanitéc. A másik a legjobbak közé emelkedett, igazi vezető, mint amilyen én is mindig lenni akartam. Most azonban itt állok tehetetlenül, távol mindentől mi fontos volt nekem. Egy jogtalanul dezertálónak bélyegzett ember. Mert az vagyok. Elárultak. Éppen ők kiket társaimnak hittem. Sok idő után végre újra együtt hagyhattuk el a falut, aminek neve hallatán most is összerándul a gyomrom. Avarrejtek. Hokage, és az összes többi áruló ott fent a vezetőségben. Mind tudták mi lesz a küldetés vége. Egyikünk a falu ellensége lesz. Igen, ez a valaki én lettem. Hiszen hármunk közül mindig én voltam a legmeggondolatlanabb, legnaivabb, és aki legkevesebbet érte el az életben. Nem vittem olyan sokra mint ők, és ezt használták indoklásul az ellen akivel együtt nőttek fel. Egyszerű felderítésére kaptunk parancsot. Legalábbis nekem ezt mondták. De mint kiderült nem ez volt a valódi cél. Ellenséges területen, a rizs földjének szélén tartották a legveszélyesebb technikákat rejtő tekercseket. A „felderítés” során ennek a pontos helyét a szanitéc társam fedezte fel, egy a felszín alá épített, hatalmas, boltívekkel díszített teremben. Bár így visszagondolva bizonyosan tudta hol keresse. S amint beléptünk ránk záródott a kijárat. Egyikük sem ismerte a technikát ami nyitja a járatot, én sem. Nem emlékszem pontosan kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de arra a következtetésre jutottunk, hogy a megoldást a tekercs rejti. És én amilyen meggondolatlan vagyok, amit ők pontosan tudtak rólam, egyből fogtam és feltörtem a pecsétet a tekercsen. Mivel nekem tovább tartana kikeresni a megfelelő jutsut, és már alig vártam, hogy végre kiszabaduljunk, a vezetőnk kezébe adtam a papírt. Természetesen alig néhány perc alatt kijutottunk, amit én a társam tehetségének tudtam be, de nyilván pontosan megmondták neki melyik technika lesz a megfelelő. A rizs földjének határához érve nem haboztak közölni velem a tényeket. Mivel én voltam aki kinyitotta a lezárt pecsétet nem térhetek vissza a faluba, mert a jelentés után már ellenségnek számítanék. Ugyanis aki belenéz a tekercsbe és akár egyetlen technikát is megtanul róla az veszélyt jelent az egész falura. Így rám vagy életfogytig tartó börtön vagy azonnali likvidálás várna. Szóhoz sem jutottam. Méghogy én a falu ellensége. Hiszen mindenemet odaadtam volna értük. Nekem már csak ők maradtak. Ők voltak a családom mióta édesanyámat elveszítettem egy rajtaütés során még 12 éves koromban. Az apukámat nem is ismertem csupán egy névről, amit még a születésem előtt az AÉV táblába véstek. Nem szenvedtem már így is eleget? Még ők is hátba támadtak? És, hogy ennek mi is volt az értelme? Elmesélték, hogy egy veszélyes bűnözőkből álló szervezet, valami Akatsuki, a falu ellen kezdett tevékenykedni. Még soha nem hallottam róluk. De állításuk szerint olyan kaliberű ellenfelek tartoznak a szervezethez mint ahogy a nálunk ismert Uchiha Itachi is. Róla már hallottam. Nem is keveset. Igazi szemétláda. Emlékszem, hogy geninként találkoztam vele, még mielőtt elkövette volna azokat a szörnyűségeket a klánja ellen. Erős, tekintélyes jelleme volt, az egyik legjobb anbus vezető. A klánja tisztelte, az emberek felnéztek rá a hatalma és a példás véröröksége miatt. Büszke volt rá a falu, hogy magáénak tudhat egy ilyen hatalmas, erős vérvonalat mint az Uchiháké. De ebből mára semmi nem maradt, mert ellenükfordult, a saját családja ellen, ahelyett hogy megbecsülte volna a szeretetüket, s tiszteletüket. Hallottam, hogy az Uchihák ellen elkövetett bűnei miatt elhagyta a falut és egyszerű bűnöző lett, de az Akatsukiról még soha, egyetlen szót sem. Miután elmesélték nekem amit a szervezetről megtudtak, s felsorolták okaikat, hogy miért én lettem a küldetésünk áldozata, habozás nélkül hátrahagytak. Mintha csak valami járulékos veszteség lettem volna. Azóta is itt állok tétlenül. Mert hova is mehetnék most, hogy az otthonom csak veszélyes bűnözőként, árulóként látna viszont. Pont mint az Uchihák szégyenét. De ő rászolgált erre a névre velem ellentétben. Egyedül maradtam. A társaim már rég tovább álltak. Hmm társaim mi? Talán sose voltunk azok igazán. Mert az ember, hogy is nevezhetne társának olyat, aki minden megbánás nélkül dobja oda őt az eljövendő veszélyei, fenevadai közé, melyek vagy felsegítenek vagy elevenen felzabálnak, marcangoló kínoknak kitéve. Talán mindig is egyedül voltam. Csak a szél zúgását hallom, s könnyeim forróságát érzem. Szinte égeti a jeges fuvallatoktól átfagyott arcomat minden cseppje. Nem maradt semmim. Se egy hely ahová hazatérhetnék, se barátok akikre támaszkodhatnék, de még csak emlékeim sem. Mindent hátrahagytam a gyors visszatérés ígérete miatt. Csak fegyvereket hoztam az útra. Késeket és néhány dobótűt. A csillagokkal sose dobtam olyan ügyesen, mindig kifogott rajtam. Így nem is igen használtam őket. A hideg átjárta a testemet. Alig érzem a lábaimat. Mennem kell, különben még idő előtt végem lelem a jeges förgetegben. Sosem álhattam a telet. Mindig beteg lettem tőle. Nem élveztem úgy mint mások. Rohangáltak, nevetgéltek a hulló hópelyhek között. De most nincs hová gyógyulni térnem. Merre is indulhatnék. Mi lenne, ha itt élnék tovább? Feledve a nindzsa létét amely kegyetlenül elrabolt tőlem minden értékeset, s kitaszított az álmaimból. Végül is úgy tartják, hogy a jó nindzsa nem éjt könnyeket, nem bánkódik. Bátran és erősen száll szembe az ellenséggel. Érzések nélkül és sajnálatot félredobva veszi vérét a szörnyetegnek amiket a küldetések során rónak ki rá. Ellenben ezzel én képtelen lennék ártani bárkinek. Tudom, hogy nem menne. Lassan hátatfordítok a hazaútnak, hisz arra úgy se mehetek többé. Elindulok a rizs földjén. Egyik remegő lábamat a másik elé helyezve lépkedek tovább az ismeretlenbe.
Miután már elég régóta menetelek egy erdő szélétől indulva benne egyre mélyebbre, halványan feldereng egy lépcsősor előttem. Lefelé vezet. Felemelem a fejem és egy épületet látok ami a föld alatt folytatódik. Ahogy ellépnék onnan összerogyok. Nem akarok lemenni, nem látszik valami barátságos helynek. Nem érzem a testem. Teljesen átfagytam. Lehet, hogy ott sincs az épület. Nem látok valami tisztán, mert a hideg már kicsípte a szememet. Hirtelen minden elsötétül. Pittyegést hallok. Mikor újra felnézek egy termet látok. Mintha kórházban lennék. Óvatosan körbenézek. Valóban olyan mint egy kórterem. Fájdalmas, szúró érzés nyilal a karomba. Egy tűt látok benne, amiről egy vékony kis cső vezet felfelé. Infúzió? Akkor nem csak pár órája lehetek itt. Nyílik az ajtó. Egy férfi lépett be rajta, akit emlékezetem szerint még sosem láttam. Ezek szerint nem Avarrejtekben vagyok. Az ottani szanitéceket már mind jól ismerem. Fiatalnak látom. Alig pár évvel lehet idősebb nálam. 25-26 – nak nézem. Valószínűnek tartom, hogy ő vett gondjaiba míg eszméletlen voltam. Kedves tőle hiszen nem is ismer.
- Köszönöm, hogy segítettél. Te találtál meg engem? – becsukja az ajtót és közelebb lép.
- Igen. A bejárat előtt feküdtél eszméletlenül. Emlékszel hogy kerültél ide?- nyugodt, kimért hanggal szólított meg.
Hogy emlékszem e? Hirtelen megrohant az emlékek sokasága. Arról, hogy hogyan árultak el, hogy hogyan jutottam idáig. Könny szökött a szemembe, de megpróbálom visszatartani őket.
- Emlékszem. De nem tudom bízhatok e benned. Még a nevedet se mondtad meg. – kicsit elcsuklott a hangom, bizonytalan. De így van. Nem bízom benne.
- Kabutónak hívnak. – még mindig nagyon kimértnek hallom, de legalább már tudom a nevét. Gyengének érzem magam.
- Értem. És mióta vagyok itt?- lehet, hogy nem ez a legfontosabb kérdés most, de kíváncsi vagyok.
- Egy hétig voltál kómában. Biztosan a hideg miatt, mert amikor megtaláltalak szinte teljesen betemetett a hó és alig volt már benned élet. – hirtelen elkerekedett a szemem. Egy hét. Ez a leghosszabb idő, amit valaha kórházban töltöttem.
- És hol vagyok? Melyik kórházba? – hová hozott.. Minden ami a küldetésem során történt már egy hete volt? Nem hiszem el. Mintha csak egy órája lett volna.
- Nem kórházban vagy. Hanem abban az épületben amelynek a lépcsőjén rádleltem. – ezért nincsenek ablakok. A föld alatt vagyunk.
- De most én kérdezek. – komolynak tűnik.
- Válaszolj az előbbi kérdésemre. Emlékszel, hogyan kerültél ide? Látom a ruhádon, hogy nindzsa vagy. Melyik falué. – újra rámtört minden fájdalom. De milyen választ is adhatnék erre. Lesütöm a szememet. Mintha minden szó amit mondani akartam folytogatni próbálna.
- Igazán egyiké sem. – így igaz. Már nem tartozom sehová.
- A falu amelyhez tartoztam elárult engem. Ezek szerint pontosan egy hete. Ellenségnek bélyegeztek. Egy küldetés során dezertálásra kényszerítették, vagy ha mégis úgy döntök, hogy visszatérek vagy bezárnak vagy... – úgy is tudja a végét. Kivégeztek volna. Így is túl sokat árultam el. De sose tudtam igazán mikor kell abbahagyni. Mindig elég beszédes voltam.
- Avarrejteki vagy. – úgy mondta mintha tényt közölne velem. De, ha tudja miért kérdezte? Pusztán csak formaságból?
- Legalább is az alapján amit hallottam tőled, már inkább csak voltál. – ez fájt. De jól mondja. Csak voltam.
- Megtaláltam a fejpántodat. A hó alatt hevert, nem messze tőled. – érdeklődő tekintettel néz engem. De nem tudom mit mondhatnék. Pedig általában elég beszédes vagyok. Most mégse jut eszembe semmi. Pont mint akkor amikor egy hete magamra maradtam. Szinte megnémultam. Még csak a saját védelmemre se keltem. Nem is lett volna értelme. Kabutó nyilván látja a bennem lévő bánatot, s vívódást, mert nem jött több kérdés. Nem faggat tovább. Majd elővett egy kórlapot és csendben írogatni kezd valamit. Sejtésem szerint azt jegyezte le amit az imént tudott meg. Ami valljuk be nem sok. Rövid hallgatás után szólt csak. Megint egy egyszerű, ám számomra mégis nehéz kérdés következett.
- Rendben. Már csak egyetlen kérdésem lenne, aztán nem zavarlak tovább, hogy kipihenhesd magad. – nem érzem, hogy fáradt lennék. Csak a karom zsibbad az infúzió miatt.
- Még a neved hiányzik a kartotékból. Hogy hívnak? – mi mást is mondhatnék mint azt a nevet amin mindenki szólított. De nem tudom akarom e más idegen ajkakról hallani. Mindenesetre nincs sok választásom. Valamit mondanom kell.
- Milly. – halkan szóltam. Már szinte suttogva. De azért érthetően. Ám valójában ez nem a nevem volt. Ez csak becenév amit még az egyik társamtól kaptam. Aranyosnak találta, és rímelt az ő nevével. Az idő múlásával rajtam ragadt, és már mindenki csak Millinek szólított. Én is hozzászoktam. A nevem mit még életem első perceiben kaptam elveszett. Elveszett édesanyám csitító hangjának melódiájával. Azóta nem is használtam. Nem akarom mástól hallani. Gondolataimból Kabutó hangja rántott vissza.
- Értem. Szóval Milly. – átsétált arra az oldalra ahonnan az infúziót kaptam, s egy gyors rutinos mozdulattal megszabadított a szúró zsibbadástól. Jó érzés újra megmozdítani a karomat. Szó nélkül bekötötte a tű helyét, majd az ajtó felé indult. Annyi kérdésem lenne még. Meddig tart még itt a föld alatt?
- Kabutó. – lágyan utána szóltam. Megtorpant, s rám nézett.
-Tessék? – gondolom várja a mondandómat. És nem is habozok sokáig.
- Meddig leszek még itt? Mikor mehetek el? – újra a kijárathoz fordult.
- Ezt nem én fogom eldönteni. – nem úgy hangzik mintha szabadon lenne választásom. Sokkal inkább úgy mintha nem ő lenne itt a főnök.
- Akkor bármikor elmehetek innen? – a remény hal meg utoljára nem?
- Veled már Orochimaru mester rendelkezik. Ő dönt majd a sorsodról. – nem hangzik jól. Mi az, hogy rendelkezik velem. Nem vagyok senki rabja. De várjuk egy percet. Orochimaru? Ismerősen cseng. Hallottam már. Tudom, hogy tudnom kéne, de nem jut eszembe, hogy honnan ismerős. Kabutó közben kinyitja az ajtót. Látom, hogy menni készül. Ha ő nem lenne már biztosan halálra fagytam volna a hóviharban.
- Kabutó!- megint megtorpant. Gyors leszek nehogy feldühítsem.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy hálás vagyok amiért segítettél nekem. Köszönöm. – kedvesen elmosolyodik, biccent egyet, majd kilép és becsukja maga mögött az ajtót. Hallom a lépteit. Egyre távolodik. Nem maradhatok itt. Senki nem fogja eldönteni a sorsomat. Elhatároztam, ha már egyáltalán nem hallok lépéseket, összeszedem a holmimat és elmegyek innen. Megkeresem a kijáratot. Óvatosan megyek ki a szobából. Egy hosszú folyosót látok, amin kis gyertyák mutatják az utat. Elég meleg van tőlük. Kellemes érzés de a levegő egy kicsit dohos. Persze hiszen a föld alatt vagyok. Halkan végig sétálok a folyosón. A végéhez érve elkanyarodik jobbra, ahol újabb ajtókat látok. Kíváncsiságból benyitok az egyik terembe. Egy fiatal fiút látok. 15-16 lehet. Az arca le van takarva, és mindenhonnan csövek lógnak róla. Azt hiszem haldoklik. Csak a gépek tartják életben. Szomorú. Ilyen fiatalon. A sors hozzá még kegyetlenebb volt. Halkan csukom be az ajtót, nehogy felriasszam. Kis tétovázás után tovább indulok. Még egy ajtót látok. A kíváncsi természetemen sose tudtam igazán úrrá lenni. Muszály benéznem. Ismét benyitottam, s amit ott bent volt annak örökre belém égett a látványa. Egy emberi alak volt a sötét szobában. Legalábbis nekem első ránézésre annak tűnt. De ahogy jobban megnéztem, már semmi emberit nem láttam rajta. Vicsorgott, mintha veszett véreb lenne. A habzó nyála már a nyakán folyt lefelé, a szemei fel voltak akadva. Talán valami rohama lenne? Hirtelen felém kapott. Hátráltam, zakatol a szívem. Ha nem volna megkötözve már széttépett volna. A testén megannyi vágást és sebet látok. Tudom mi ő. Egy rab. Egy fogoly. Egy emberi mivoltától megfosztott test csupán. Egyszerű kísérleti alanya egy tébolyodott elmének. Ki kell jutnom. Nem fogom így végezni. Nem akarom. Sietve csukom be az ajtót. Még mindig ezt a valamit látom magam előtt. Nem tudom felfogni vajon mi vihet arra egy embert, hogy ilyet műveljen. Csak egy őrült képes ilyesmit csinálni. Épp eszű embernek eszébe sem jutnának efféle rémségek. El akarok menni. Velem is ezt teszik majd. Nem maradhatok itt, hogy belőlem is egy tudattalan emberi csonk legyen aki csak nyál csorgatva vicsorog mit sem tudva már egykori emberi létéről. Egy szörnyeteg. Mert az volt bent. Egy őrjöngő fenevad ami csak pusztítani képes. Engem is megölt volna, ha néhány centivel kevesebb választ el tőle. Már tudom hol vagyok. Már tudom honnan volt ismerős az a név amit Kabutó említett. Orochimaru. Egy őrült, tébolyodott lélek, falujának egykori legjobb nindzsája. Hokage lehetett volna. Erős és könyörtelen. Az sannin egyike, kikre mindenki felnézett erejük és tehetségük miatt. Abból is a legveszélyesebb. Maga a kígyó sannin, akinek most én is a fogságába estem. Futás, rohanj amilyen messzire csak bírsz és vissza se nézz többet. Bárhol jobb mint az őrült kígyó fészkében raboskodni. Inkább a fagyhalál, mint a magatehetetlen test börtöne. Rohanok amerre a folyosó vezet. A végére érve megtorpanok. Egy a többinél jóval nagyobb ajtó előtt állok. Vajon ki merjem nyitni? Mi van, ha egy újabb rémség fogad majd? Vissza nem mehetek. Erőt veszek magamon és óvatosan kinyitom. Megkönnyebbülve látom, hogy egy lépcsőt rejtett az ajtó. Felfelé vezet, enyhén kanyarodva. De érzem, hogy itt más a levegő. Hűvösebb, frissebb mint eddig volt. Erre lesz a kijárat, most már biztos. Gyorsan indulok el felfelé, mielőbb ki akarok jutni innen. Egyre hűvösebb van. A lépcsőn felérve egy újabb folyosót látok. Hát sosem lesz vége? Egy átkozott labirintus ez a hely. Egyenesen megyek, bár több helyen elágazik nem megyek be sehova. Rövidesen egy hatalmas széles kétszárnyú ajtóhoz érek. Ismerős, láttam már csak kívülről. Ezek szerint megtaláltam, itt tudok kimenni. Végre. Megfogom a kilincset és egy határozott mozdulattal megtolom. De meg se mozdult. Rángatni kezdtem, de hiába. Nem ment. Zárva volt a kijárat. Ezért bolyongtam ebben az útvesztőben? A semmiért jöttem ilyen kétségbeesetten a kijáratot kutatva? Mégis eleven kísérleti alany leszek? Egy ismeretlen hang töri meg végül a folyosón húzódó súlyos csendet. Nem értettem mit mondott. Nem figyeltem. Lefoglalt a kudarcom gondolata, hogy végleg itt ragadtam. Újra hallom. Egy férfi hang szólt, de nem Kabutoé.
-Talán azt hitted ilyen egyszerű lesz elmenekülnöd tőlem? – nem tudom rá merjek e nézni. Mi van, ha az a szörnyeteg követett idáig. Ugyan már, hiszen meg volt kötve. Kíváncsi vagyok. Óvatosan fordulok a hang irányába. Hirtelen hátra lépek. Az ajtónak ütközök. Alig egy méterre áll tőlem. Hófehér bőr, éjfekete hosszú haj, s aranylón csillogó sárga kígyó szempár. Ilyesztő hatást kelt. Miért ilyen a szeme? Nem olyan mint egy rendes emberi tekintet. A pupillája akár a kígyóé. Talán ő is az itt tartott borzalmak közül való. Egy pillanatra összeszorítom a fogaimat. Aztán veszek egy mély lélegzetet.
- Meg fogsz ölni? – bizonytalan a hangom. Érezni benne a rettegést.
- Te is úgy mint én fogoly vagy itt nem? Miért nem próbálsz  megszökni velem együtt? Ketten biztos könnyebb lenne. – remeg a hangom, de nagyon remélem, hogy az utóbbit választja. Ki ne akarna szabad lenni. Nem látok érzelmet az arcán, nem tudom kivenni mi a szándéka.
- Fogoly? – kérdi. Majd lassan elmosolyodik, mintha jól szórakozna azon amit az előbb kérdeztem. Már vigyorog. Gonoszan, őrülten.
- Mi olyan vicces? Hát nem akarsz szabad lenni? – érezhető az indulat a hangomba. Halkan felnevet, épp csak egy pillanatra.
- Szórakoztató a tudatlanságod. Amiért ilyen meggondolatlan, tiszteletlen hangot ütöttél meg velem. Ez arra enged következtetni, hogy fogalmad sincs róla, kivel állsz szembe.- talán ismernem kéne? Hogy mer tudatlannak nevezni engem? Ez nagyon feldühített. Ellépek az ajtótól.
- Hogy mersz így elítélni. Nem is ismersz engem. Azt se tudod min mentem keresztül, hogy milyen borzalmakat éltem meg az elmúlt időkben. Nem ismered a múltamat úgyhogy ne merj leírni egyetlen perc alatt. – forrok a dühtől. De nem is az bosszantott fel igazán amit az előbb mondott. Ebben az indulatban éreztem, az is benne volt amit meg kellett élnem a közelmúltban. Az a feszültség és elkeseredettség. Ennek ellenére a hangom nem volt olyan határozott mint szerettem volna. Tudom ez nagyrészt nem neki szólt. Hiszen ezért jutottam erre a sorsra, mert úgy ítélték meg, hogy nincs több hasznom. Hogy nem érek többet, mint egy feláldozható bábu. Látom a szeme csillog az indulattól. Feldühítettem pedig nem állt szándékomban.
- Kinek képzeled magad, hogy így mersz beszélni velem. – látom a mozdulatából, hogy felém indul. A háta mögött feldereng egy ismerős alak. Kabutót látom.
- Orochimaru mester. Elnézést kell kérnem. Az én hibámból jutott ki a lenti folyosókról. Nem vigyáztam eléggé, hogy ne tudjon megszökni. – nyugodtan szólt. Tisztelettel. Tehát ő lenne Orochimaru? A szemeiből rájöhettem volna. Nem véletlenül hívták kígyó sanninnak.
- Figyelj oda, hogy többet ne fordulhasson elő. – a korábbi indulata mintha el is tűnt volna. Életben hagy? Ellép tőlem és elsétál Kabutó mellett.
- Hát nem engedtek el?! Azok után, hogy ennyit küzdöttem a szabadulásomért, még így sem engedtek el? – egyre hangosabbnak hallottam a szavaimat. S erre Orochimaru is visszafordult. Kérdőn néz rám. Nyilván a hangnem zavarja amire ismét nem figyeltem oda. Kabutó közelebb lép hozzám.
- Amit elmondtál, honnan tudjam, hogy valóban igaz? Nem kockáztathatunk. Lehetsz akár kém is. És amint elengedünk, mész avarrejtekbe a hírekkel amiket itt láttál. – ezt nem hiszem el. Méghogy kém. Ilyen aljasnak tűnök. Figyelek, hogy higgadtan szóljak.
- Hiszen mondtam már. Nem mehetek vissza. De a történtek után nem is tudnék. Nem tudnék rájuk úgy tekinteni mint eddig. Megvetés és gyűlölet nélkül. Igaz, az árulásuk csak a csúcsa volt a kínoknak amiket a sors keze mért rám. Mégis ez fáj most a legjobban. – nem szólnak semmit. Orochimarun látom, hogy egyáltalán nem érdekli a nyavajgásom. A szeme se rebbent. Kabutó azonban próbál némi empátiát mutatni irányomba. Lehet, hogy ez sem őszinte, de jó érzéssel tölt el. Orochimaru újra hátat fordít és elindul. Lassan, nyugodtan lépked. Így elsőre nem mondanám meg róla, hogy valójában egy őrült pszichopata. Kabutó közben odalép hozzám.
- Tudomásul vettem, hogy most nehéz időket élsz át. De innen akkor sem mehetsz el engedély nélkül. – lágyan szólt, de tudom, hogy csak megjátssza az együttérzést. Lassan vezetni kezd.
- Most vissza kell jönnöd velem. – vissza? Oda ahol az a valami van? Csak azt ne.
- Nem. Kérlek csak oda ne. Nem megyek le újra. – könyörögtem és kirántottam magam Kabutó terelgető karjaiból. Ahogy ismét a karom után nyúlt felvettem egy támadó pozíciót. Azért én se ma kezdtem. Ha vissza le is visznek, az biztos, hogy nem könnyítem meg a dolgukat. Orochimaru már jópár méterre van tőlünk, de még így is tisztán értettem a Kabutónak adott utasítást.
- Kapjon egy szobát a földszinten. Innen úgysem juthat ki élve. – megremegett a lábam. Tényleg végzett volna velem, ha Kabutó nem avatkozik közbe? De az igaz, hogy egy kijárat van, amit bezártak. Logikus, hogy nincs értelme próbálkoznom. Azért bevallom megnyugtató a gondolat, hogy nem kell lemennem még egyszer. Kabutó egy ideig csak néz a mestere után. Mintha meglepte volna ez az utasítás. Mindenesetre szépen leplezte és egy kis mellékfolyosóra vezetett. Benyitott az egyik szobába. Bár ablakok itt sem voltak, nem volt ellenemre amit láttam. Volt ágy, mellette egy kis éjjeli szekrény és egy nagy ruhás szekrény aminek az egyik ajtaja szinte végig tükör volt. Amint bevezetett a szobába már ment is volna tovább.
- Köszönöm. – halkan csak ennyit mondtam. De értette mert rám nézett.
- Ne nekem köszönd. Ha rajtam múlik már lent lennél. A mester biztosan látott benned valamit, amiért úgy döntött még egy ideig megkímél. – egy ideig? Az is valami. Hiszen ma kétszer is megmenekültem a halál karmából. Miután magamra maradtam csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fáradt vagyok. Pihenni akarok. Odasétáltam az éjjeli szekrényhez és letettem a fegyvereimet. Ahogy mentem az ágy felé megláttam magamat a tükörben. Erőtlennek látom magam. Sápadtnak, pedig egyébként is elég világos bőröm van. Amit általában még inkább kiemel a fénytől vörösesen csillogó hosszú barna hajam. A szemem kékjére már ráült az álom. Most nem ragyog olyan kobalt árnyalatokban mint szokott. Az elmúlt események meggyötörtek. Lassan az ágyhoz megyek és finoman ráfekszek. Kényelmes, puha, mintha védelmet nyújtana. Akár az otthoni ágyam. Pont olyan érzés tölt el rajta mintha a sok szörnyűség meg sem történt volna. Ki tudja talán a sors csak megszánt azzal, hogy ide vezetett. Végül is nem volt olyan rossz dolgom az itt töltött idő alatt. A saját riadalmamon kívül nem sodort veszélybe semmi. Sőt egy hétig vigyáztak rám pedig azt se tudták ki vagyok. Jogos a gyanakvásuk miszerint kém is lehetek. Eszembe jutott minden amit Orochimaruról és a sanninról hallottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyikükkel találkozni fogok. Tsunade az egyetlen női sannin, aki legyen bármilyen súlyos egy sérülés akár harc közben el tudja látni azt. Páratlanul erős sok ismerősöm példaképe volt az akadémián. És mellette ott volt még Jiraya hokageszintű ninjutsukkal, Orochimaru állandó riválisa. És igen, Orochimaru. Én sose figyeltem igazán a sanninos történeteket, de azt tudom, hogy róla még az anbu legjobbjai is félve beszéltek. Hokage lehetett volna, ő lett volna a negyedik, de vérszomja és a küldetésein történő gyanús események miatt végül nem választották meg, és dühében a falu ellensége lett. Akárcsak Uchiha Itachi ő is ’S’ besorolást kapott. Vagyis, ha látjuk azonnal ki kell iktatni, vagy ha nincs elég erőnk szembeszállni vele azonnal jelenteni kell és egy profi likvidálásra szakosodott osztag majd elvégzi a feladatot. Soha nem volt dolgom ’S’ besorolású ellenséggel, de szerintem el tudnék bánni vele. Vagy megint csak a naivitásom beszél belőlem. Fáradt vagyok, a szemhélyaim elnehezedtek míg gondolkodtam. Lassan lehunyom a szemem és elnyom az álom.