A kígyó végzete

A Hang Négyes

Mindig szembesülök vele hogy a világ amiben élünk elképesztően hatalmas és kaotikus. Amikor azt hiszem nem láthatók újat ami meglepetést okozhat mindig történik valami amitől elfogy a borzongás és az érzés hogy csak apró porszemek vagyunk, jelentéktelenek míg mások mindent elérnék van aki hiába harcol minden erejével nem kap érte fizetséget. Sőt. Akár mindent el is veszíthet egyetlen aljas nagyravágyó ember miatt. Vajon vége lesz egyszer? Lehetünk egyszer mind egyenlők ezen a világon? Amikor ezt nem csak elhitetjük magunkkal hanem valóban így is van. Amikor nem számít a befolyás a hatalom a vagyon, hanem az emberi értékek emelkednek felül. Minden ami minket emberré tesz. Félek ez soha nem lehet így. Ítélkezünk másokon a külsőjük a nehéz anyagi helyzetük miatt vagy mert eltérő a véleményük a többségétől, s a segítség helyett inkább sokan félre nézünk, mondván megvan a magam baja. De nem ez nem igaz, hiszen meddig tart egy dicsérő szót vagy egy kedves mosolyt adni egymásnak? Felfoghatatlan ezeknek a hatalma, amit nem kevesen ki is használnak. Segítséget ígérnek, magukhoz édesgetnek, meg szelídítik a hideg énünket. De azért hogy ezzel valóban segíthessen egy megtört társának. Nem. Azért hogy később haszna lehessen a pillanatnyi jóságából. Kihasználja hogy közel húzott magához és később a hála rábir bármilyen elvetemült tettre hogy ennek a hozzánk közel álló személynek viszonozhassuk hogy kihúzott a magányból, vagy a szegénységből. Sok ilyet láttam már, megszámlálhatatlanul sokat. És éppen miattuk nem bízhatunk meg soha egymásba. Mert lehet hogy ma kisegít egy gödörből de ha úgy hozza kedve holnap a legmélyebb szakadékba taszít bele. Embertelenül és érzelmek nélkül gázolnak át másokon és ha saját magunktól tesszük amire később kényszerítene még meg is köszöni nekünk, majd soha többé nem hallunk felőle. Vannak bőven ilyenek. Egy célért, egy karrierér vagy csak mert ehhez van kedve, ki tudhatja mi jár a fejükben. Érthetetlen a számomra miféle cél elérése ösztönözhet erre. Orochimaru is ilyen. Pillanatok alatt átlát bárkinek a gondolataim az érzésein s játszi könnyedséggel használja ki minden gyengeségüket hogy ő maradjon az egyetlen menekülési lehetőség az egyetlen megoldás minden nyomorúságra. De ő azon kevesek köze tartozik akik valóban segítenek, egy ideig, ám később megkéri ennek a segítségnek az árát és legyen bármilyen szörnyű ez az ár ki merne szembeszállni azzal aki egykor mindent megadott? Senki, mert ilyen az ember. A szeretet és a hála a legtisztább látást elhomályosíthatja. És emiatt csupán kérnie kell s a szavára végtelen bizalmunk okán még magunk is el hisszük hogy nemes célért cselekszünk és helyes amit teszünk. Vajon Tayuya is efféle segítséget? Talán ő és a társai is ígéretek révén jutott idáig hogy ugranak a sannin egyetlen csettintésére? Én sem ellenkeztem hogy ide jöjjek de most hogy megérkeztünk hangrejtek központjába különös érzés fogott el. Rossz érzés. Ez a hatalmas csarnok, a súlyos sötétség. Baljós előérzetem támadt tőlük. Mintha árnyak repkednének a sötétben hátborzongató. Vajon Tayuya is látta? Nem hiszem, teljesen nyugodtan megy tovább. Képzelődtem? Az egyik alak mögöttünk suhan el, majdnem felsikotok ahogy Tayuya mellé ugrok. Megálltunk. A kezem a fegyvereimen pihen. Nem hiszem el hogy nem látta. Csak én vagyok ideges?
- Tayuya! Te is láttad? – hozzám fordul és a kezmér nyúl. Amelyik a tűkér kapott az előbb. Szinte lefogott hogy ne támadjak.
- Felesleges! Csak szórakoznak rajta ha riogathatnak téged. – ahha értem, világos. Kicsit se bizarr. Mégis kiről beszél?!
- Befejezhetitek, nagyon gáz ez a viselkedés! Szégyen hogy veletek kell mutatkoznom! – hú de arrogáns. Mintha mindenki fölött állna. Csoda hogy még nem került bajba a modora miatt. Nem jött elő senki. Csak halkan susog egy hang a sötétben.
~Hiszen csak szórakoztunk egy keveset! Miért rontod el a játékot? (Kidomaru)
~Milyen munkát végeztél Tayuya? Hiszen remeg a tanítványod a félelemtől? (Sakon)
~Még nem is látott minket és máris retteg! Mi lesz majd ha szemtől szembe találja magát velünk? (Jirobo)
Három különböző hang jött a sötétből. Tayuya ismeri őket. Biztosan a társai azok. Miért akarták hogy szív rohamot kapjak? Ez szerintük vicces? Milyen ócska humoruk lehet. Hogy merik feltételezni hogy ennyivel meg tudnak rémiszteni?
- Elő jöhetek, nem félek tőletek. – határozottan szóltam. De valahogy nem érzem magam magabiztosnak.
~Halljátok ezt azt hiszi elég bátor hozzá hogy találkozzon velünk! (Jirobo)
~Valóban azt akarod hogy ezt higgyük! Elég rád nézni a vak is látja hogy rettegsz! Tisztán látszik a szemedben a félelem! Elszámítottad magad ha azt gondoltad nem vesszük észre! (Kidomaru)
~A nagy szája rád ütött Tayuya! Botorság volt azt hinni hogy mást is tanulhatna tőled! Meg kellett volna ölnöd mint a többi szerencsétlent! (Sakon)
Nem Tayuya az egyetlen akinek kijutott a hiúságból. Hogy nézhetnek le ennyire!? Ez nagyon dühítő.
- Ez az egy nem olyan szerencsétlen! A kis játékotok viszont annál inkább! Toljátok elő magatokat amíg szépen mondom. – miért ez az volt?? Milyen alpári egy társaság ez? És ők hangrejtek legjobbjai!? Hát szépen vagyunk. Lassan egy árnyék közeledik a sötétben. Egyre közelebb jön. Nem mutatok félelmet. Nem akarom hogy rajtam röhögjenek. Hatalmas alak tornyosul elém. Egy nagydarab vöröshajú fiú áll előttem. Kb annyi idős lehet mint Tayuya hogyan nőtt ekkorára?! Mindenesetre az alkatán kívül semmi ilyesztő nincs benne. Ettől kéne halálra rémülnöm? Nem sokára két másik alak is közeledett félénk. Egyik sem tűnik olyan hatalmasnak mint az előző. Ahogy elénk lépnek a lélegzetem is elakad. Mégis mik ők? Nem átlagos nindzsa kinézetük van. Atyám hát hány karja van ennek?... És a harmadik! Talán ő néz ki a legdurvábban...vagy inkább a hat karú de..... Két feje van!! Nem hiszem el de valóban Tayuya néz ki a legnormálisabbnak közöttük.
- Szóval róla meséltél a legutóbb! Nem tudom elképzelni ahogy ez a kis tollpihe legyőzött téged! (Sakon)
- Legyőzött a nagy francokat, csak szerencséje volt! – hű de védi a büszkeségét. A hangjából ítélve ő volt aki nagyszájúnak nevezett az imént.
- Hová tűnt az előbbi bátorságod? Talán leharaptad a nyelvedet? (Sakon)
- Sakon ne legyél ennyire modortalan, talán illő volna előbb bemutatkozni a kisasszonynak! (Jirobo) – nahát vele talán még szót érthetek. A nagydarab nem tűnik tuskónak.
- Jól van, nem kell ennyire udvariaskodni csak mert lány. – flegma félmosollyal rámpillant. Majd kicsit lekezelőn bemutatkozik. – Sakon a nyugati kaputól.
- Én Jirobo vagyok a déli kaputól.
- Én pedig Kidomaru vagyok a keleti kaputól. – jól sejtettem korábban hogy a kapuk, vagy védelmi pontok a négy égtájra utalnak. – Tayuyával együtt mi négyen vagyunk hang négyes. Orochimaru mester közvetlen testőrei.
- Na mi lesz elfelejtetted a nevedet? Ha már az udvariasságnál tartunk úgy illik hogy most te is megmond a tiédet. – ez a Sakon elég ellenszenves de igaza van az illem így diktálja. Ahogy látom senki nem kötekszik vele, talán ő lenne a főnök négyük között? Azt Tayuya nem hagyná szó nélkül. Legyen hát, bár nem szívesen állok szoba velük.
- Milly. A nevem Milly. Örülök a találkozásnak! – Sakon szinte kinevet. Mintha valami idióta lennék. Ők fröcsögtek az illemről akkor most miért ez a reakció.
- Miénk az öröm! Már messziről láttam hogy igen szemrevaló vagy és a szememben most sem csalódtam mint mindig. – ő Kidomaru. Hihetetlen látása lehet és intelligensnek tűnik. De akkor is kiráz a hideg hogy hat karja van. Hátborzongató!
- Ha mind kipofáztátok magatokat esetleg tovább is mehetünk! Nem teadélutánra jöttünk ha jól emlékszem! Vagy Milly ennyire elvette volna az eszeteket? – kajánul vigyorog. Ezt még miért kellett?! Tayuya!!
- Tayuya ne beszélj ilyen csúnyán! Ez a modor nem illik egy lányhoz! Mi csupán bemutatkoztunk a kisasszonynak! – lenyűgöző. A dagi szinte leteremtette Tayuyát a stílusa miatt. Látom rajta hogy vissza vágni készül Jirobonak. Lehet hogy nem lenne jó vége. Gyorsan közbe szólok mielőtt egymásnak esnek.
- Tayuyának igaza van én sem jókedvemből jöttem ide! A további szócsata helyett inkám indulni kellene, már épp eleget húztuk az időt! – mindenki engem néz. Okosabb lett volna csendben hallgatnom? Minden bizonnyal igen. Ostoba Milly. Megint miért kellett?....
- Nahát tudsz te értelmesen beszélni! Nekem sincs kedvem tovább hallgatni a hülyeségeket, menjünk ne várassuk meg a mestert! – nahát mégiscsak céltértem. Furcsa módon Sakonra hallgatnak a többiek. Talán erősebb lehet valamivel? Vagy ő beszél a legmeggyőzőbben és felesleges kötekedni vele. Ki tudja de legalább nem érzem magam teljesen idiótának. Sakon megy elöl én Tayuyával követem és amolyan többség dönt szerűen Kidomaru és Jirobo is elindult. Milyen szedett vedett banda. Vajon mennyire erősek hogy ilyen nagyra vannak magukkal. Lehet hogy nem is akarom tudni. Mostantól csendben leszek. Abból nem lehet bajom. A kétszárnyú ajtót Sakon tárja ki előttünk és beérve a terembe eláll a lélegzetem. Mint egy trónterem a föld mélyen. Elképesztő nem hittem hogy ilyen létezik. A falakon fáklyák sorakoznak egy egy vas keretbe csimpaszkodva. Az asztalokon gyertyák égnek ami kellemes viasszilattal tölti meg a levegőt. Milyen fényes ahogy lobog minden apró láng a kanóc körül. Az ámuldozás közben a tekintetem megakad egy mumifikált kézfejen. Ne már. Itt is minden groteszk lesz? Gyönyörű és egyben torz, félelmetes és ördögi? A kézfej látványa nem hagy nyugodni. Remélem egy két nap múlva én nem végzem múmiaként. Itt az sincs kizárva. Igen az északi kapu elaltatta a félelmemet. Ezeket látva most már kedvem lenne a szökéshez ha alkalmam adódna rá. Inkább megpróbálok Tayuyára figyelni. Ők hogyhogy ilyen nyugodtak. Bár nagyon nincs mitől tartaniuk, nekik biztos helyük van a hang négyeseként. Egy utolsó pillantással észreveszem hogy a kéz egyik ujján egy gyűrű ékeskedik. Ég van beleírva. Mit jelenthet? Biztosan nem véletlenül van szemelőt.
- Időben érkeztetek mint mindig! – egy hang ragad ki a gondolatokból. A semmiből csendül fel hirtelen. Kabutó az.
- Mindenki itt van nagyon helyes. A mester is nemsokára megérkezik, bízom benne hogy tudjátok a dolgotokat, ne kelljen csalódnunk bennetek. – oh ahogy hallom nem Sakon a góré. Mindenki hallgat. Majd egy kéz a földhöz ránt. Tayuya volt. Mi a? Meghajoltak? Mondhatta volna hogy ez a szokás itt, magamtól is le tudok térdelni.
- Biztosíthatlak róla Kabutó mester hogy mindannyian felkészültünk a feladatunkra. Nem fogunk csalódást okozni így sem hogy Kimimaro már nem tarthat velünk. – nahát Sakon is tud talpnyaló lenni? Kellemes meglepetés. Ki az a Kimimaro? Neki is itt kellene lennie? De azt mondta mindenki itt van. Talán elveszítették egy társukat korábban. Ez szomorú.
- Nagyon helyes! Orochimaru mester bízik bennetek! Mint a hang négyes nem vallhattok kudarcot ilyen egyszerű küldetés során! – egy pillanatra egyetértően lehajtották a fejüket. Súlyos csend ült a teremre, s Kabutó mögött a sötétben egy árny közeleg. Az ajtóhoz érve Orochimaru lép ki a fényre. Ő maga is csodálatos és egyben hátborzongató látvány, magasztos és démoni a megjelenése egyszerre. Mintha tényleg nem emberi jelenség lenne. Nem tudom levenni róla a szememet. Ő azonban nem néz rám. Ismét Sakont hallom mély alázattal és tisztelettel szól.
- Orochimaru mester! Parancsára a hangrejteki négyes minden tagja megjelent a kitűzött időben! Várjuk a további utasításokat! – ismételten fejhajtással jelezték az egyetértésüket. Az előbb még kint veszekedtek mint az óvodában. Most meg egy pillanat alatt milyen komoly mindenki. Legszívesebben kinevetném őket, de akkora idióta azért nem vagyok. Eszembe sincs magam ellen szítani a tüzet, és nyilván Orochimaru sem venné jó néven. Megfogadtam hogy csendben leszek. Igen, szinte láthatatlan.
- Milly! – láthatatlan!!!!... hát mit nem lehet ezen érteni!? Kabutó szólított. Így is elég kényelmetlen a helyzet, fogalmam sincs mit kellene csinálnom.
- Arra kérlek hogy most gyere velem. – jó de miért csak én...? Biztos olyanról lesz szó ami engem aligha érint. Illedelmesen bólintott ahogy az előbb a többiek.
- Igen! – azonnal talpra állok és követem Kabutót. Ahogy Orochimaru mellé érek egy pillanatra találkozik a tekintetünk. De abban a pillanatban amikor a szemembe néz arra a röpke másodpercre hirtelen elkapom a tekintetemet. Pedig nem nézett rosszindulattal, vagy fenyegetően, de a többieket látva hogy hogyan viselkednek nem érzem illendőnek. Kabutó becsukja az ajtót mögöttünk. Néhány pillanatig néma merevséggel a szemeimben a padlót bámulom. Ki vagyok én itt? Mind felettem állnak tudásban, mégis alázatot mutatnak, én meg úgy viselkedtem amikor idekerültem mit valami kis ostoba hisztis liba. Nem csoda hogy magamra haragítottam a hülyeségeimmel. Aztán ott volt az az éjjel, két nappal ezelőtt. Teljesen szerencsétlennek érzem magam. Ki vagyok én az ő szemében? Egy apró mulandó porszem, míg ő hatalmas hisz minden tudás a kezében van, majdnem a létező összes technikát hibátlanul tudja alkalmazni. A sor végén az örök élet technikájával amit jelenleg kutat.
- Milly!? – hirtelen felkapom a fejem. Kabutó, persze, most nem merenghetek ilyeneken. Nyilván feladatot fog adni, nem nyaralni vagyok itt. Minden porcikám visszakívánkozik északra. Rossz ötlet volt engem idehozni.
- Minden rendben? Gondterheltnek tűnsz! Sok volt ez egyszerre igaz? Gyere, elkísérlek egy kevésbé sötétbe burkolt helyre! – nem szólok csak megyek utána. Fölfelé megyünk. Egy kis folyosóra érve ismerősnek tűnik a hely. Ide hozott az első napon is. Ez ugyan az a szoba mint amelyikben az első éjszakát töltöttem amikor magamhoz tértem.
- Most vissza kell mennem! Addig maradj itt nyugodtan és szedd össze a gondolataidat. Senki nem fog zavarni. Neked is lesz majd feladatod de többnyire nekem fogsz majd segíteni! – ez alatt mit érthet? Ő szanitéc nem? Én nem értek az ilyesmihez, nem hiszem hogy nagy segítség lennék.
- Hm látom Tayuya megtörte az ellenséges természetedet! Legutóbb mikor itt álltunk megakartár ölni anélkül hogy tisztában lennél az erőkülönbséggel! Most viszont hallgatsz! – igen emlékszem. A karom napokig sajgott ahogy hatra fogta hogy ne tudjak mozdulni.
- Arra magamtól is rájöttem hogy ostobaság azt hinni legyőzhetlek bármejikőtöket! Tudomásul vettem hogy hol a helyem, és hogy a kötekedéssel csak magamnak keresem a bajt!
- Ennek örülök! Az erődet pedig ha engem kérdezel szerintem alábecsülöd! Nem! Legyőzni azt nem tudnál! De még nagyon is hasznunkra leszel ha ilyen gyorsan tanulsz! Akár a hang négyes szintjénél is magasabbra fejlődhetsz idővel! – persze. Nem fogok ennyire elrugaszkodni a földtől. Láttam őket. De azért kedves tőle. Nyilván csak fel akar vidítani.
- Most megyek! Ha végeztünk vissza jövök és elmondom mi lesz a dolgod amíg itt leszel! – bólintok hogy megértettem. Amikor Kabutó kimegy, ledobom a cuccaimat az ágyra. Felesleges elpakolnom erre a pár napra. Ahogy magamra maradtam rájöttem hogy semmi kedvem egyedül lenni most de mindenki elfoglalt. Viszont beszélgetni se akarok senkivel. Igazán én se tudom hova tenni mit gondoljak. Kezdtem azt hinni hogy közéjük tartozok de nem, messze nem vagyok azon a szinten. Inkább megyek sétálok egyet, ha nem nyitok be sehova nem érhet baj. Elindulok lefelé egy már számomra is ismert folyosón. Vajon vannak a kórteremben ahol magamhoz tértem? Azt hiszem tudom melyik ajtó volt. Kicsit még tovább kell menni. Annyira kihalt minden. Mintha senki nem járna ezen a helyen. Csend van vajon szándékosan nem jön erre senki? Én is halkan settenkedek végig. Nehogy valami rémség ram ugorjon mert zajongok. Azt hiszem ez lesz az. Nem merek benyitni. Emlékszem mi volt legutóbb is. Finoman az ajtóhoz hajolok és hallgatózok egy kicsit. Semmi zajt nem hallok, lehet hogy itt amúgy is csak olyanokat tartanak akik nincsnek tudatuknál mint amilyen én is voltam. Akkor pedig nincs mitől tartanom. Lassan benyitok. Nagy meglepetésemre, kicsit megnyugtatóan veszem észre hogy üres a kórterem. Senki nincs itt. Érdekes, valami ujjabb ocsmányságra tippeltem volna, de azért jobb így. Viszont kicsit csalódottnak is érzem magam amiért ennyire üresen találtam mindent. Nem hiszem el hogy nincs itt senki. Nagyon nyomasztó ez a csend. Kilépek a teremből és becsukom az ajtót. Hátat fordítok neki és hozzá simítom a hátamat. Hideg. Hiába égnek itt ott fákják hideg van mindenhol. Egy ideig az ajtonka támaszkodva nézek magam elé majd egy pillanatra becsukom a szememet és nagyot sóhajtok. Egy röpke másodpercre mintha hallottam volna valamit. Egy apró éles hang ütötte meg a fülemet. Lehet hogy mégsem vagyok teljesen egyedül. Lassan elindulok a kis hang irányába. Óvatosan lépek egyik lábammal a másik után. Csendesen. Újra hallom. Egy pillanatig, éppen csak egy pillanatig. De nagyon kicsit mintha hangosabb lett volna mint az előbb. Tovább megyek és a kis éles hangok egyre hangosodnak. Elértem egy ajtóhoz, innen jön a hang. Csak résre merem kinyitni, nehogy megrémítsem aki itt van. Kíváncsian bekukucskálok. Orvosi szobának tűnik de nem olyan mint egy műtő és hihetetlenül fel van szerelve. Az egyik fal szinte csak monitorokból és gépekből áll. Az avarrejteki kórháznak sem volt hasonló felszerelése. Fantasztikus. A hangok amik nyomán ide jöttem ékg gépé voltak. Szívverés hangja. Nagyon nyugodt lassú szinte katartikus szívverésé. Lejjebb pillantva egy testet látok. Mozdulatlanul fekszik. Az ágy egyik oldaláról infúziók veszik körbe. A teste és az arca le van takarva. Mintha halott lenne, vagy közel járna a halálhoz. A mellkasát Tayuya billogához hasonló jelek borítják. A testéből mindenhonnan csövek lógnak. A fejéből és a szájából szintén de lentről látom bekötve őket. A bőre és az alkata alapján fiatalnak nézem. Talán nagyjából velem egy idős vagy egy két évvel fiatalabb nálam. Közelebb megyek hozzá. A haja ezüstös fehér fénnyel csillan minden villanáskor amit a gépek bocsátanak. Mi lehet vele? Alig lélegzik, csupán a gépeknek köszönhető hogy még van benne élet, de milyen élet ez? Természet ellenes látvány a fiatalsága az életrevaló ifjúsága egy katartikus testbe zárva. Mozdulatlanul, mintha hiányozna a testéből az akarat hogy éljen. Szörnyű lehet. Mintha már nem lenne tudata de a kisugárzásából süt az értelem, a vágy a tett iránt, hogy legyőzze a beteg test börtönét. Egy pillanatra a szemem könnybe lábad. Nem tudom visszafogni az apró kis könnycseppet ami forrón gördül ki a szemem sarkából.
- Szegény fiú! Mit vétkezhettél amiért ez járt viszonzásul?- szerencsétlen. Hozzá képest az én szenvedésem mennyire jelentéktelennek tűnik. Semmiségnek. Mennyire értéktelennek éreztem magam, és ő? Mit érezhet ennyire magatehetetlenül? Élni sem akarnék ilyen mozdulatlan testbe raboskodva. Hirtelen eszembe jut hogy láttam már őt egyszer, de akkor nem tűnt ilyen véglegesnek mint most. Innen nincs visszaút. Nem áll lábra többet. Rövid idő telt el és ennyire leromlott az állapota. Nem is ismerem mégis könnyeket hullajtok érte hogy így látom. Milyen nindzsa vagyok én? Nem szabad érzelmet mutatnunk akkor sem ha egy társunk a karjainkban leheli ki az utolsó lélegzetét. Sose voltam erre képes. Az ellenfeleimet sem kívántam soha holtan látni főleg a saját kezem által akkor sem ha rászolgáltak. Egy percre megérintem az előttem heverő fiú karját, csak épphogy megsimítom búcsúzóul, lágyan akár egy tollpihe. Bárcsak ismerhettelek volna, vagy az okot amiért ez járt neked osztályrészül.
- Ég veled ifjú! Talán egy másik életben boldogabb létre találsz! – mert ez nem az. Ez nem élet. Újabb könnycsepp égeti végig az arcomat, ahogy hátat fordítok neki és az ajtóhoz indulok. Odaérve egy gyenge erőtlen kissé rekedtes hang szólít, s abban a pillanatban vissza nézek mozdulatlanul heverő testre.
- Ki vagy te? – nem! Nem hiszem el hogy tudatánál van! Lehetetlen! Hiszen a pulzusa....... A teste..... A rengeteg nyugtató és fájdalom csillapító ami az infúzióból folyamatosan csorog a testébe..... Lehetetlen.
- Mond meg a neved! – szólt minden indulat és érzelem nélkül ismét csak erőtlen rekedtes hangján.
Lehetetlen!!