Szuperhős napjaink

3. A macska hetedik élete

Mottó: And if you'd go down, if you'd fall, I'll be falling down with you... (Mono Inc - Wave No Flag)

---

Marinette egykedvűen nézte, ahogy a tanárnő egy egyenlőtlenséget próbál bebizonyítani a táblán. Képtelen volt összpontosítani; szeme előtt összefolytak a számok, betűk, jelek. Alig várta, hogy vége legyen ennek a csütörtöki napnak, bár fogalma sem volt, mivel fogja eltölteni a délutánt.

Egész héten maga alatt volt. Életének két fő, biztos pillére egyszerre ingott meg, és mindkettőért saját magát hibáztatta.

- Marinette - szólította meg Nino, mikor végre egy örökkévalóság után vége volt az órának és Madame Mendeleiev elhagyta a termet. - Át tudnád vinni Adriennek a mai leckéket? Ma nem tudok átmenni, mert én leszek a hangmérnök a Lynx Duveteux koncerten.

- Hát... ami azt illeti... - A lány kételkedett abban, hogy épkézláb mondatokban el tudja mondani Adriennek az anyagot, amelynek nagy részét még ő sem értette.

- Ja, bocs, tudom, hogy neked sincs sok időd - sütötte le a szemét Nino. - Megkérem Lilát, ő úgyis...

- Nem, ne zavard szegényt, megyek én, nem gond - vágott közbe Marinette.

- Biztos vagy benne?

- Egészen biztos.

Azonban ahogy néhány órával később a koratavaszi délutánban az Agreste-kúria felé tartott, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy jó döntést hozott. Adrien balesetéért ugyanis saját magát okolta, és nem tudta, hogy a szemébe tud-e majd nézni. Ha nem hagyta volna olyan hirtelen faképnél múlt szombaton a Le Renard Doré könyvesboltban, hogy Katicabogárként Macskával együtt megmentse a Zeus gyár dolgozóit és Flammperdue városát, akkor Adrien valószínűleg nem ment volna egyedül lovagolni a viharos-szeles időben, nem zuhant volna szakadékba (saját zavaros beszámolója szerint), és nem törte volna össze magát.

Mindenesetre Adrien már túl volt minden veszélyen... Fekete Macskáról viszont senki nem tudott semmit azon ominózus nap után.

Az Agreste-házba különösebb teketória nélkül beengedték. A bejárati csarnokban Gabriellel találkozott; a férfi arca sápadt és nyúzott volt. - Dupain-Cheng kiszasszony, köszönöm, hogy eljött. Adrien a szobájában van.

A hétvégén Marinette egy gyengédebb oldalát is megismerte Gabrielnek, miközben órákat töltöttek együtt az öntudatlan Adrien kórházi ágyánál. Egy emberi, gondoskodó, és nagyon magányos oldalát.

- És... minden rendben? Hogy van?

- Az orvos szerint jövő héten már mehetne iskolába, bár őszintén szólva nem tudom, hogy engednem kellene-e.

A félemeleten elváltak útjaik, a lány pedig kopogtatás után benyitott Adrien szobájába. A magas ablakokon besütött a délutáni nap, a hangszórókból pedig modern szimfonikus zene szólt, talán Yann Tiersen. Adrien a nagy fehér kanapén ült és elmélyülten olvasott egy könyvet. Fehér pizsamát viselt, jobb nadrágszárán diszkrét sárga-zöld lila csíkokkal. - Szia Nino! - kiáltotta, mikor meghallotta az ajtó nyitódását. - Mi volt ma a suliban?

- Én vagyok, Marinette. Hoztam a leckéket.

- Marinette! - Adrien arca felderült, ahogy felállt, hogy üdvözölje; mosolyától a lány szíve hevesebben kezdett el verni. A fiú nyakába akart ugrani, de a pizsama alatt is látta, hogy Adrien felsőteste és bal karja még be van kötözve, így csak egy helyben álldogált.

- Hoztam a mai tananyagot... és egy doboz leckét... akarom mondani, macaront.

- Köszönöm. Igazán kedves vagy. - A fiú az íróasztala felé pillantott, de ott túl nagy volt az összevisszaság, így inkább a kanapéhoz vezette barátját, az édességes dobozt pedig az előtte álló kisasztalra rakta és felnyitotta. Előkerítette tabletjét is; amint az az Agreste-famíliától elvárható, a gép a legújabb Avocado-modell volt.