Szuperhős napjaink

9. Az utolsó őrjárat

Mottó: This is not how it ends, this is not goodbye... cause wild hearts never die, wild hearts never die... (Daniel Olsén - Sayonara Wild Hearts)

---

Másnap az iskolában Marinette kerülte Adrient - annak ellenére, hogy legvadabb álmai váltak valóra, és társa azonos volt szerelmével, nem tudta, hogyan közeledjen a fiúhoz, hogyan viselkedjen a közelében. Az esti őrjáratnál azonban nem tudta elkerülni Macskát. Alkonyatkor találkoztak a Trocadéro tetején; azokban a percekben, mikor a szürkület már betakarta a várost, az utcai lámpákat azonban még nem gyújtották fel, így minden puha árnyakba burkolózott. Az esők már elvonultak, a felhők közötti réseken pedig látszott az acélkék ég.

- Cicus... - lépett Katica bátortalanul társa felé.

- Hölgyem - mosolyodott el Fekete Macska.

Mintha nem is változott volna semmi közöttük... mégis minden megváltozott. A zöld cicaszemek ugyanolyan igézőek voltak, de Katica még sosem veszett el ennyire az odaadó, őszinte tekintetben. A fekete hősruha ugyanúgy feszült a kidolgozott testre, de Katicának csak most tűnt fel, hogy társa mennyire nyúlánk és izmos lett az elmúlt hónapokban. És csak most vette észre, hogy a rakoncátlan szőke fürtök meg a ruganyos mozdulatok mennyire hasonlítanak a maszk mögötti fiúra, Adrienre.

Macska átölelte és gyengéd csókot lehelt ajkaira. Katica összerezzent, de aztán tudatosult benne, hogy már minden fal leomlott közöttük, és ezután már valószínűleg mindig így fogják üdvözölni egymást. Boldogság töltötte el, ahogy a jövőre gondolt, és bízott abban, hogy a kapcsolatuk erősödése nem fogja negatív irányba befolyásolni szuperhős teljesítményüket.

- Merre megyünk őrjáratozni? - kérdezte a fiú, mielőtt a csend túl hosszúra nyúlt volna. - A körútig, majd körbe és vissza az Eiffel toronyig?

- Jól hangzik. De az Eiffel torony helyett legyen az én házam a célpont.

- Miért ne - egyezett bele Macska, majd kinyitotta botját és elrugaszkodott a tetőről. Katica utánaeredt, és fej fej mellett haladtak, hol ugyanazon a tetőn, hol a sugárutak ellentétes oldalán. Nyaktörő sebességgel száguldottak a város fölött; ennél a gyorsaságnál nem is tudták áttekinteni, mi zajlik az utcákon, de ez most nem is volt fontos. Élvezték a szabadságot, a felszabadultságot, az arcuk mellett süvöltő szelet mely szinte elnyomta a város zajait.

Az egyik térnél Katica elvétette az ugrást, mint annak idején a Saint-Médardnál - de ezúttal szándékosan, várva, hogy bajtársa megmentse. Néhány szívdobbanás múlva már érezte is, hogy Macska erős karjai szorosan átölelik őt a derekánál, miközben a szembelső tetőre szaltóznak. A következő kereszteződésnél Macska kezdett a föld felé zuhanni, és Katica kapta el a jojójával. Mind vakmerőbben űzték ezt a játékot, az utolsó pillanatban kapva el egymást, teljesen rábízva magukat a másikra.

Miután megérkeztek Marinette házának felső teraszára, percekig csendben nézték az esti Párizst. A várost, melyért minden nap készek voltak életüket adni, és melynek sorsát Halálfej legyőzése után is szívükön fogják viselni.

- Akkor... - szólalt meg végül a feketeruhás.

- Akkor... - fordult feléje társa.

- Plagg, karmokat be.

- Tikki, pöttyöket le.

A következő pillanatban már Marinette és Adrien álltak egymással szemben.

- Hölgyem... - lépett osztálytársa felé Adrien, majd átölelték egymást és hosszú csókban forrtak össze. Marinette úgy érezte, hogy egy pillanatra lelkük is összeforrt, és mintha egy örvény ragadta volna el egy olyan helyre, ahova már nagyon rég óta vágyakozott.