Várva várt szerelem

Nyolcadik rész

-Szóval most van barátod? kérdezte hirtelen.
-Nincs, éppen egy szakításon vagyok túl.mondtam a számat összehúzva.
-Értem. Nem akarok tolakodó lenni, de nem lenne kedved eljönni velem valahova? kérdezte magabiztossággal.
-Azt sem tudom ki vagy. röhögtem már inkább kínomban a számomra ismeretlenre nézve.
-Tényleg nem emlékszel rám? mosolygott.
- Kellene? Mondd már el, ki vagy te?
-Én...
~Ébresztő~
-Ugye ez most valami rossz poén?! Megint. Már napok óta ezt álmodom. Egy srác. Az álmomban mindig látom, de amikor felébredek nem emlékszem a kinézetére. Csak azt tudom hogy ott volt, beszélgettünk és éppen mindig mikor elmondaná kicsoda, felébredek, és csak ő jár a gondolataimban, ami egyrészről melegséggel tölti el a lelkem, másrészről pedig furcsa. Legbelül tényleg olyan érzés mintha ismerném, de mégse...mégse tudom honnan. Álmodozásaim közben persze a valós élet folyt, és ezzel Adamra és rám célzok, vagyis csak Adamra. Pontosan 1 hete volt, hogy a legjobb barátomnak megmondtam nem akarom hogy miattam „szívjon". Ő megértette, és azóta egy Stephanie nevű lánnyal jár. Úgy tűnik most végre gondtalan, és habár legbelül bennem valami eltűnni látszott, az hogy látom jól érzi magát nap mint nap ez engem is boldoggá tesz. Hozzátenném, hogy igazat persze nem árultam el Jasonnek. Semmit se mondtam vagy tettem. Azt hisz, gondol és képzel amit akar, egyébként is már vagy ezerszer megmondtam neki hogy hagyjon békén. Így végre leszállt rólam.
...
Az ébresztő megszólalása után, nagynehezen sikerült kikelnem az ágyból és minden erőmmel igyekeztem a sulira koncentrálni. Régi rutinomhoz visszatérve, igen gyorsan elkészültem, és már mentem is. Egy fehér pólót vettem fel just be happy felirattal, ami alatt sok kiscica és kiskutya virított. Ehhez egy egyszerű  fekete nadrágot párosítottam, és megspékelve mindezt a  kedvenc rózsaszín pillangós tornacipőmmel.
...
Már éppen a zebránál toporogtam és vártam, aztán amikor megláttam hogy pirosból zöldre vált a kisember, bátran leléptem a járdáról ... egy szempillantás alatt két kezet éreztem a karomon és egy annál is erősebb lökést. A váratlan tettől lesokkolódtam és amint körülnéztem a túloldalon voltam. Egy sráccal. A földön. Aki éppen rajtam volt?! Vagyis nem teljesen, igazából még mindig a kezeimet szorította,de mind a ketten a betonon hevertünk. Ránéztem, a szemében félelem, féltés, és nyugodtság tükröződött. Ezt a tekintetet mintha már láttam volna valahol. A fiú magassága egyenlő volt Jasonével, mindezek mellett igen jóképűen nézett ki: izmos vállak és lábak, szőkés barna haj, zöld szemek, kidolgozott kocka-has, őszintén szólva maga volt a tőkéj. Ha távolról nézem biztos hogy összekeverem Jasonnel. Mivel Jason edzett folyamatosan a feszültség levezetés érdekében, és persze kosarazott is nagyon megizmosodott, a tavalyi már így is szuper külső mellé, idén ez a sok edzés rendesen meghozta azt, hogy senki nem mert vele kötekedni, de még kikezdeni se. Kivéve én. Soha nem féltem tőle, egyedül egy nap éreztem egy kis félelmet, de amint eszembe jutott a videó minden egyes riadalmam elszállt, és csak arra a mérhetetlen gyűlöletre tudtam gondolni, ami most legbelül még mindig elteríti az egész lelkem. A gondolataimból visszarázódva, és felébredve jöttem rá mi is történt valójában: majdnem elütöttek, de ez az ismeretlen megmentett. Olyan sokáig nézhettem rá, és valahonnan olyan ismerős érzésem támadt mint még soha idáig. Az arca...mintha már láttam volna korábban. De hol? Elkezdtem erősen koncentrálni hátha eszembe jut, de nem sikerült. A srác látva az értetlen és fura arcom felsegített a földről, majd tetőtől talpig végig nézett rajtam, ezek után megszólalt:
-Mondd nem esett bajod?kérdezte kedvesen.
-Jó-jó-jól vagyok. mondtam remegő hangon. még sose dadogtam, de a pillanatnyi pánik ezt a hatást válthatta ki.
-Biztos minden rendben? Ugye tudod mi történt az előbb? próbáltam az elmémben teljesen összerakni a dolgokat és csak utána megszólalni, nehogy hülyeséget mondjak.
- Igen tényleg jól vagyok, majdnem elütöttek d-de t-te meg-meg-megmentettél.
- Akkor jó, nem ért nagy sokk. Ma már annyi elmebeteg sofőr van, meg is sérülhettél volna,vagyis súlyosabban.nézett a jobb lábamra, ahol sikeresen kiszakadt a nadrágom és a beton lehorzsolta a térdem. amint én is oda néztem csak akkor éreztem igazán a fájdalmat.
-Oh, hát ez... egy kis betadin és nem lesz semmi bajom, de azért köszi. És nem mellesleg azért is köszi hogy megmentettél. Egyébként Elisa vagyok, de mindenki csak Lisának szólít. mondtam gyorsan elhadarva a nevem.a hősöm egy ideig igen szokatlanul nézett rám.
-Elisa...hmmm, ez nem valami ritka név. gondolkodott szerintem hangosabban a kelleténél.
-Nem ám!vágtam rá kapásból.
-Képzeld erről valamiért eszembe jutott, hogy még általános suliban volt egy Elisa nevű osztálytársam. mondta elmélázva a régi szép emléken.látszott hogy tényleg örömteli hangulatba hozza.olyan boldognak tűnt. biztos voltam abban hogy ahhoz a lányhoz valami erős érzelmi emlék darabocska köti.
-Ooo. És milyen volt az a Lisa?kérdeztem érdeklődve
-Ő olyan...neked nem kellene suliba menned?nézett azonnal az iskolám irányába, habár inkább saját maga számára szánta menekülőútként. Vajon miért nem akar róla beszélni? Vagy inkább fájdalmas emlék kötheti ahhoz a lányhoz?
-Tényleg!csaptam a homlokomra.-Hát akkor azt hiszem ennyi. mondtam szomorúan. Nagyon aranyos srácnak tűnt, és én igazán beszélgettem volna még vele. elindultam, de gyorsan megállított.
-Héj, mi lenne ha mondjuk a suli után találkoznánk. tetszett az ötlet.- Megadod a számod?
-Persze.elkértem a telefonját és beleírtam.- Elisa Buck-nak írom be magam, úgy jó lesz?amint kimondtam a szavakat a fiú arca hirtelen falfehérre váltott át.-Van ezzel valami gond?kérdeztem félve.
-Elisa Buck. ismételte meg.
-Igen, ez a teljes nevem.A Buck egyébként nem olyan szokásos vezetéknév.mondtam és igyekeztem oldani a feszültséget ámbár nem tudtam mi miatt alakult.
-Jobb ha most már én is megyek. kikapta a telefonját a kezemből és elsietett.
-És a te számod?kérdeztem értetlenül.
-Majd hívlak én.elment. Nem hiszem el hogy képes volt ott hagyni, úgy hogy még a nevét se tudom. Nem sokat álldogáltam, inkább én is mentem.
...
Mielőtt első órára bementem volna, az orvosinál lefertőtlenítették a térdem, és egy kisebb kötést tettek rá, hogy a nem kívánt kosztól és baciktól mentes legyen.
...
Az első órán végig unatkoztam, és csak szünetben tudtam beszélni a lányokkal. A kérdéseikkel már a folyóson letámadtak.
-Lisa mondd mi történt veled? kérdezte Emily.
-Csak elestem reggel.mondtam szomorúan. A szám szélén egy kis mosoly közvetítette a lányoknak hogy ennél egyértelműen többről van szó, és nem olyan téma amit több diák jelenlétében akarok megosztani. A célzást hamar véve, nem feltűnően de a lánymosdóba sietünk. Hát persze, csak négy lány megy a mosdóba egyszerre a suliban. Ez teljesen normális és átlagos, mindenhol.
-Nos ki vele! Mi történt? Szegezte nekem a kérdéseit azonnal Hannah.
-Majdnem elütöttek, de megmentett.mondtam
-MI? Ki mentett meg? És hogyan és mikor? Sophie értetlen arcát látva úgy éreztem nem lesz elég a 5 perces szünet a dolgok kitárgyalására, nem mintha annyira akartunk volna a következő órára menni
-A zebránál álltam amikor...-egy bő 20 perc után sikerült befejeznem a történetem. Az első kérdés nem ért váratlanul mégsem tudtam rá a választ.
-Hogy hívják? kérdezték egyszerre.
-Fogalmam sincs.nevettem el magam. -Eltudjátok ezt hinni képes voltam megadni valami névtelen idegennek a számom akivel csak egyszer találkoztam viszont megmentette az életemet.kimondva lesújtottak a saját szavaim.- Egy pillanat! EGY IDEGENNÉL VAN A TELEFONSZÁMOM AKINEK NEM TUDOM A NEVÉT ÁM MÉGIS MEGMENTETTE AZ ÉLETEMET! Azt hiszem elájulok. mondtam mintha éppen a dráma legfelső fokán lennék. Mert tényleg ott voltam!
-Veled meg mi van? Egy vadidegennek adod meg a számod? Elisa Buck azt hiszem te felnőttél.mondta könnyes szemmel Hannah, és a kezéből zsebkendőt formált,amivel a szeméhez nyúlt.
-Ez egyáltalán nem vicces. Tiszta hülye vagyok.és ekkor a fejemet rendesen a falba kezdtem verni.
-Nyugodj le, azt mondtad körülbelül velünk egy idős, lehet, emellett nagyon kedvesnek tűnt, akkor nincs nagy baj.mondta Emily.én pedig ránéztem, aztán vissza a falra, végül úgy voltam vele ma már eleget bántottam szegény fejem, így abbahagytam.
-Em-nek igaza van, nem minden 16 év körüli kedves srác perverz alak, aki csak ki akarja használni a megmentett lányt.mondta Sophie,és azt hiszem megnyugtatásnak szánta? nekem pedig a szemeim épphogy a helyükön maradtak. -Mondjuk így kimondva ez nem hangzik bizalomgerjesztően. gondolkodott el a saját kimondott szavain, engem pedig az ájulás kergetett. Éreztem ahogy elkezd a forogni a világ.
-Ne aggódj! Ha akarod mi szívesen elkísérünk. Úgy sincs dolgunk suli után ugye lányok?nézett körül Emily, és a szemével igyekezett azt mutatni,a válasz  mindenképpen „nem".
-Naná hogy nincs! Végül is csak Maxxel akartam megünnepelni Max a kiskutyájának szülinapját, de sebaj. Maximum jövőre megünnepeljük kétszer. mondta nyugodt hangon Sophie, és közben olyan savanyú fejet vágott mintha éppen valaki húzná a göndör szőke haját.Hannah,Emily és én: először egymásra néztünk majd az "ezt most komoly" tekintettel jutalmaztuk Sophie-t.
-Várj, tehát a Max nevű fiúdnak van egy Max nevű kutyája?röhögte el először magát Hannah.
-Igen van, miért mi bajod vele? háborodott fel, az alapból mindig vidám és pozitív barátnőm, mintha megakarna fojtani valakit úgy tartotta a szemkontaktust Hannahval.
-Semmi semmi! De azért azt megkérdezhetem, hogy  te szándékosan használsz egy mondatban ennyi maxos szót,vagy ezt Max ragasztotta rád?folytatta Hannah, mi pedig Emily-vel egymásra néztünk és a kezünket a szánk elé tartottuk,nehogy elröhögjük magunkat. Sophie szemei ténylegesen ott tartottak, hogy villámokkal kezdték Hannah-t sújtani.
-Te most tényleg a MAX nevű barátomat és a MAX-nevű KUTYÁJÁT kezdted el cikizni? dühöngött rendesen Sophie. Nem bírtuk tovább és Emily-vel egyszerre jött ki a nevetés legdurvábbja belőlünk. Annyira nevetséges volt az egészen, ahogy Sophie mondta ki hogy már ténylegesen fájt volna ha nem adjuk ki magunkból. Oké normál esetben nem lett volna szép, a legjobb barink barátján röhögni, de mivel mi már alapból nem voltunk normálisak, és ez az egész szituáció szélvész sebességgel haladt a saját süllyesztőjébe, így nem volt annyira gonosz dolog humorkodni. Sophie a röhögéstől pirosló arcunkat vizslatva, végül elröhögte magát, és ugyanúgy nem bírta abbahagyni mint a társaság többi tagja.
Teljesen bele vesztünk a röhejes helyzetbe, és nem is éreztük azt hogy eközben a spanyol óránkon a tanár  éppen büntetéssel készülődik. De per pillanat nem érdekelt senkit. Csak azt tudtuk hogy régen szórakoztunk ilyen jól együtt.
Egyszer csak azt vettem észre hogy Sophie nevetgélése, átalakult sírásba,de próbálta a kezével takarni előlünk, sikertelenül. Ez nem boldog  sírás volt, hanem a szomorúság egyik legrosszabbika. Tapasztalatból tudtam, és aggódva rápillantottam.
-Sophie, héj jól vagy? mentem oda hozzá azonnal. Elvettem a kezeit az arcáról és láttam a könnyek teljesen befedték azt a mosolygóst lányt akit ismertünk. -Minden rendben van? Mi csak viccnek szántuk ezt az egészet, hiszen te is hallottad kimondva milyen abszurd, mi nem akartunk ezzel megbántani.próbáltam vigasztalni. Rám nézett, majd  kicsit megnyugodva megszólalt.
-Nem haragszom rátok, sőt ez engem is feldobott egy kicsit, viszont eközben elgondolkodtam és rájöttem hogy igazság szerint tényleg milyen nevetséges és fájdalmas ez az egész Maxxel. mondta megint könnyezve.
-Mih?néztek felénk a Hannah-ék. -Mit nem mondtál el nekünk Sophie? vonta azonnal kérdőre Hannah.
- Az az igazság, hogy egy idióta vagyok, amiért Maxxel járok úgy hogy ő közben más lányokkal is kavar. fakadt teljesen ki a legérzékenyebb ember a világon akit ismertem. teljesen a padlón volt, és folyamatosan sírt.értetlenül néztem Emilyre majd ő Hannahra dühösen, Hannah pedig rám segélykérően én pedig hangosan felkiáltottam:
- MIT CSINÁLT AZ A BAROM? MÁS LÁNYOKKAL IS KAVAR? OLYAT KAP TŐLEM HOGY ABBAN NEM LESZ KÖSZÖNET!Sophie rémülten nézett felém.- Bocsi, mi csak...szeretnénk ha tudnád hogy mögötted állunk. tettem a kezeimet a vállára. rám mosolygott majd ennél is nyugodtabb hangon folytattam: - Mindent elkell mondanod erről az egészről Soph, különben nem tudunk segíteni neked. ekkor egy nagy sóhaj után belekezdett.
-Nem akartam hogy velem foglalkozzatok, hiszen van elég bajunk Jasonnel, de most már látom nincs más választásom. Minden akkor kezdődött amikor nyáron 1 hétre a Fülöp-szigetekre mentem...és csak mesélt és mesélt:
Mint kiderült, amíg Sophie napozott és erősen hűséges maradt a barátjához addig, a drága Max bele unt a várakozásba és elkezdett más lányokkal randizgatni. Sajnálatos módon egy akkora barom hogy pont olyan lányokkal kezdett ki akik a sulinkba járnak, és persze tudták ki Sophie. Azonnal elmondtak Soph-nak mindent. Sophie azon a nyaralásán teljesen összeomlott. Nekünk nem mondott semmit, mert nem félt hogy azt tanácsolnánk: szakítania kellene a hűtlen barátjával, akit ő teljes szívéből szeretett akkor. Próbálta megbeszélni Maxxel a dolgokat, de ő mindig csak ígérgetett (klasszikus), és az én naív barátnőm mindig elhitte minden egyes szavát. Aztán később persze már tudta hogy minden amit Max mond felér a semmivel, már egyáltalán nem szerette, de ekkor már úgy érezte nincs mit tennie, bekerült egy végtelen hálóba, ahonnan csak úgy tudott kiszállni, hogy mindenképpen sérült volna. Ennek pedig az volt az oka, hogy Max egyszer azt mondta neki ( alias: megfenyegette) ha nem folytatják a kapcsolatot, azt fogja terjeszteni az egész suliban, hogy Sophie végig csalta őt. Pont Sophie?! Ekkor Soph olyan buta volt, hogy nemhogy nem fordult hozzánk, hanem rögtön bele ment, és azóta Max egy apró madzagon rángatja szegénykét.
Hihetetlen volt számunkra, hogy azt hittük ismerjük Sophiet, azt gondoltuk minden rendben van vele, ám mint kiderült mindez csak álca volt. Olyan maró bűntudat kezdett el piszkálni, ami idáig még sosem. Olyan érzés volt, mintha minden figyelmet magamra irányítottam volna mindvégig, és közben...közben pedig Sophie éppen szenvedett. Fájt, az hogy úgy éreztem nem vagyok jó barátnő és még jobban fájt hogy letagadni se tudtam.Most is! Megint én voltam a központban ezzel a reggeli storyval (habár ismerjük el ez most nem semmi).
Tulajdonképpen, nem is a történet az igazán fontos, hanem az hogy mit tett. Ha ez nincs lehetséges hogy Sophie még mindig magába folytaná el a keserű érzéseit, és mi lehet hogy még mindig abban a hitben élnénk: vele minden szuper.
Nem igazán tudom ki ez aki megmentett, de neki meg végképp fogalma sincs róla hogy éppen egy erős barátságot tett még erősebbé.
A történet hallatán mind hármunk agyvize az egeket verte, és úgy voltunk vele: ez a játék itt és most fog befejeződni. Általunk. Mert nem hagyjuk hogy bárki így bánjon a legjobb barátnőnkkel. Mind a négyen összenéztünk. Én azt mondanám olyan, most véget vetünk ennek az egésznek, nézés volt.
-Oké, kinek van kedve szétrúgni egy undorító féreg seggét?mondtam, majd egyöntetűen bólintva elindultunk a mosdóból. Ohohoooo. De nem a saját osztályunk felé, hanem egyenesen Max osztályába.
-Készülj te utolsó rohadék, mert most olyan leckében lesz részed amit soha nem fogsz elfelejteni.mondta Hannah.
-Ez volt az utolsó hogy bántottál valakit, te gyökér. szólt Emily is.
-Kár volt velem ki kezdj, te szemétláda.beszélt Sophie is már az erőtől felfűtve teljes magabiztossággal. Tulajdonképpen mind a levegőbe beszéltek, de ez nem lényeges, mert az igazán fontos az hogy Max Wilson olyan leckét fog kapni, amiben tényleg nem lesz köszönet.
Kívülről nézve magunkat simán csatlakozhattunk volna Charlie angyalaihoz. Négy 16 éves lány tele undorral és dühvel... mit mondjak... sok sikert a túléléshez? Áh ezt nem fogja túlélni.