Várva várt szerelem

Tizennyolcadik rész

...
-Az az igazság, hogy én már döntöttem.-mondta határozottan, én pedig ekkor tudtam mit választott.
...
-Nézd Liz-nem tudta folytatni, ugyanis hirtelen a dühtől vezérelve lekevertem neki egy hatalmas pofont. -Tudod te mit mondtál nekem amikor újra találkoztunk?-kérdeztem. Tim csak lehajtotta a fejét. Nem bírt a szemembe nézni. -Tudod??Emlékszel??-kiáltoztam hangosabban, és egy könnycsepp gurult le az arcomon.-Azt mondtad, hogy itt maradsz velem. Nem mész el, nem te itt maradsz velem. Ezt mondtad Tim.-mondtam neki.
-Tudom Lizzie, és sajnálom.
-Sajnálod??? Pontosan azt teszed, mint amit évekkel ezelőtt tettél, egy különbséggel: most a barátnőd vagyok, és most önszántadból döntöttél így. -mondtam és nem bírtam tovább, elkezdtem hangosan sírni. Pedig nem akartam.
-Lizzie, próbáld megérteni, hogy ez egy óriási lehetőség nekem, a jövőmet ezzel megtudom alapozni.-mondta, majd közelebb jött, ám ekkor én egy lépést hátráltam.
-Én értem Tim, nagyon is értem. De mondd, nem kellett volna ezt hamarabb megbeszélned velem?
-Most is csak azért mondtam el, mert...-kezdte el mondani, ám hamar abbahagyta.
-Miért ?-kérdeztem a könnyek közepette
-Mert...holnapután indulunk.-ugye ez most valami vicc?
-Szórakozol te velem?-kiabáltam neki. -Holnap indultok, és előtte egy nappal mondod el!
-Nézd elismerem, nem így és nem most kellett volna közölnöm, de hidd el, hogy sokat agyaltam, hogyan és mikor mondjam el. Csak közben annyi esemény történt, hogy...-félbe szakítottam.
-Hogy nem tudtad elmondani? Bazd meg Tim! Igen, bazd meg! Nem hiszem el! Tudod te, hogy én mennyi mindent áldoztam fel ezért a kapcsolatért?-csúszott ki hirtelen a számon.
-Ezt mégis, hogy érted?-kérdezte. Ekkor pedig, mint egy végszóra, az iskola ajtaján Jason lépett ki, majd értetlenül nézett rám, arra akinek az arca piros volt a sok könnytől, majd Timre vetett egy pillantást. Egyszer találkozott a tekintetünk, ezt pedig a mellett álló Tim azonnal észrevette, de nem mondott semmit. Várt. Ahogyan én is. Vártuk Jason mit fog lépni. Ám ő nem tett semmit. Szemrebbenés nélkül, mintha mi ott se lennénk haladt el mellettem. Azt hittem megszakad a szívem. Majd amikor már csak a távolodó alakját láttuk, Tim kínosan nevetve megszólalt: -Rágondoltál, nemde?-kérdezte gúnnyal a hangjában. Én csak néztem magam elé, és bár hallottam a kérdést, mégsem mondtam semmit. Nem tudtam. A mai nap volt életem legrosszabb napja. Nem volt elég, hogy Timet elveszítem újra, de Jasont is. Ha ez nem lenne elég, még ki is gúnyol az egyik, a másik pedig csak tovább megy . Nem tudtam mit is érzek, vagy, hogy érzek-e egyáltalán bármit is. Elmentem. Szó nélkül ott hagytam a suli előtt Timet, és haza mentem. Otthon pedig keservesen sírtam a szobámban. Engem mindenki elhagy. Ez járt a fejembe, majd álomba sírtam magamat.