ICE COLD HANDS | ✔️

━ 𝐒 𝐄 𝐂 𝐎 𝐍 𝐃

— Hogy én mennyire utálok sétálni! — loholok Blanka után, aki mintha muszáj lenne úgy siet a Vígszínház felé. — Ne nyafogj már, csak egy kilométert kell sétálni! — szól rám.

— Blankito — állok meg mire ő is ezt teszi.
— Na?
— Miért sietünk ennyire? — kérdezem. —, Mehetnénk lassabban is — forgatom meg látványosan a szemeim.
— Azért, mert Hasi próbája tizenegykor kezdődik és amúgy már háromnegyed van! — magyarázza aztán gyors léptekkel elhalad mellettem.

Hat kínkeserves perc után végre megérkeztünk. A biztonsági őr már nem állított meg minket, hiszen elég gyakori vendégek vagyunk itt. Illetve valószínűleg tekintettel volt arra, hogy Vecsei H. Miklós barátnője a látogató. Meg én.

Blanka autómatikusan az öltözők irányát választotta, míg én inkább a nézőteret céloztam meg.

Meseszép ez a hely. A barátnőm akárhányszor magával hoz ide, sosem győzök eleget gyönyörködni benne.
És ez csak akkor szebb, ha tele van.
A darabok amiket a színpadokon játszanak betöltik az egész helyet, a taps amit kapnak pedig kitölti az egész teret.

— Biaa — hallom meg Blanka barátjának kedves hangját a hátam mögül.
Szeretem hogy így hív, sosem volt a szívem csücske a Bianka név. Csak Bia.
— Hát hello — fordulok feléjük. —, mi tartott ennyi ideig odabent? — húzogatom a szemöldököm olyan mindenttudó stílusban miközben a tekintetemet ide-oda vezetem rajtuk. — Ha te azt tudnáád — legyint a fiú mire mind felnevetünk.
— Na sajnálom drágáim de mennem kell — biggyeszti le az alsó ajkát és boci szemekkel fordul a barátnője felé. — Kint megvárlak — szúrom oda Blankának ő pedig egy bólintással illet.

Kisétálok az épületből és a telefonomat előkapva nyomkodni kezdem azt. Nem a kedvenc programom emberek között lenni. Rossz szokás, de olyankor mindig a telefonomat bújom. Most is ezt tettem volna, ám valaki hátulról olyan erősen nekem vágodott hogy abban a pillanatban a földön kötöttem ki. — Mi a f— kezdtem volna káromkodni de megakadályozott ebben egy kéz mely a számra szegeződött.
Már kezdtem azt hinni hogy el akarnak rabolni és senki sem menthet meg, itt a vége ám ekkor a kéz tulajdonosa megszólalt.

— Kérlek ne sikíts! — csak ennyit mondott.
A hangja olyannyira ismerős volt hogy kilencven százalékig biztos voltam benne; valahol már hallottam. Ezután leszállt rólam, így én is fel tudtam tápászkodni a földről. Nem, egyáltalán nem segített, pedig nagyon is ő lökött fel. — Meg vagy? — kérdezi én pedig meggondolatlanul bár, de úgy válaszolok neki hogy nem nézek rá. — Ja, bazd meg — válaszolom elég mogorva hangnemben. És ekkor tekintek fel. Legalább egy fejjel magasabb nálám, fekete melegítő nadrágot visel, egy ezzel megegyező színű sötét kapucnis felsőt, meg egy fehér sportcipőt. És persze azt a sármos félmosolyát.
Félve ugyan, de feltekintek a csillogó barna szempárjába. Másodpercek töredéke alatt veszek el bennünk, ám amilyen gyorsan csak tudom visszarántom magam a valóságba.

— Dominik, ugye? — kérdezem ő pedig bólint. — Te jól vagy? — érdeklődök elvégre ő is elesett velem együtt, függetlenül attól hogy az ő hibája volt.
— Ahaa — húzza el az utolsó betűt óvodás módra miközben a jobb szemöldökét felhúzva szemmel láthatóan tetőtől talpig végigmér. — Mi van? Retkes lettem? A te hibád! — förmedek rá mire ő védekezően maga mellé emeli a kezeit.
— Van kedved meginni valamit? Van a közelben egy nagyon cuki kávézó — mutogat egy irányba. Komolyan mint egy rongyosra nézett tini drámában. A két főhős rettenetesen érdekes módon találkozik a fiú meg elhívja valahová. Klisé, de velünk is ugyanígy történt meg.
— Rendben — adom be a derekam kissebb habozás után.

— Hogy hogy Pesten vagy? — teszek fel egy olyan kérdést amire szerintem tudom a választ. Úgy döntöttem jobb, ha tisztán játszunk, így inkább nem tettem úgy, mintha nem tudnám ki ő. — Tegnap előtt volt itt egy meccsünk — kúszik büszke vigyor az arcára. —, és képzeld egy tök érdekes dolog történt — kezd el mesélni, ám a pincérnő megérkezése félbeszakítja.
— Hozhatok még valamit? — kérdezi illedelmesen mire mindketten nemleges választ adtunk, ő pedig miután letette a megrendelésünket elénk, elment. — Szóval mi történt? — érdeklődök.
— Valaki berúgott az arénába egy labdát amin volt egy levél — húzza fel drámaian az egyik szemöldökét, én meg majdnem félrenyelem a kapucsínom. Valahogy muszáj benyögnöm hogy én voltam.
— Egy levél amiben az állt hogy hívd őt
fel — fejezem be szinészien a mondandóját mire elkerekednek a szemei.
— Honnan- te írtad?! — esik le neki én pedig csak egy aprót bólintok és a számhoz emelem a poharam, ezzel egy újabb kortyot juttatva a szervezetembe ebből a mennyei kávéból. Tényleg nagyon jó és aranyos hely ez, furcsa hogy ilyen közel van hozzánk és még egyszer sem jártam itt.
— Fanni felhívott téged? — húzza el a száját majd megismételi az előbbi cselekedetemet.
— Igen, hajnal kettőkor! — válaszolom mogorván. — Engem is akörül hívott — gondolkozik hangosan.
— Az nem lehetett kellemes egy ilyen pörgős meccs után — nézek rá és pont elkapom a tekintetét. Újból elveszek abban a gyönyörű barna szempárban, ám ezt a pillanatot muszáj megszakítania valaminek, ami a mi esetünkben most a telefonom csörgése volt.
"Blankito" — olvasom le a készülékről a hívás kezdeményezőjének nevét. Elnézést kértem Dominiktól majd fogadtam a barátnőm hívását és a fülemhez emelve a telefont hallgattam a mondandóját.
— Te meg hová tüntél? — kérdezi köszönés nélkül. Elmosolyodok amint arra gondolok hogy kifog ugrani a bőréből ha elmesélem neki a most történő dolgokat.
— Otthon találkozunk, puszi — mondom majd megszakítom a hívást.
— A barátod volt? — kérdezi Dominik az arcomat fürkészve. Mégis miért kérdez ilyet? — Nem, az egyik barátnőm volt — válaszolok és egy mosolyt erőltetek az arcomra.

— Blanka! Megjöttem — kiabálom el magam amint belépek az ajtón. Málna azonnal az ajtóhoz szalad, aprócska lábaival és rám veti magát. Lehajolok hozzá és megsimogatom a kis hátát, amit ő természetesen nagyon is élvez.
— Ok — hallom a választ a nappali felől, így annak megfelelelően választok irányt.
Drága barátnőm a kanapén fekszik, jó magasra pakolva a párnakat a feje alatt és nyakig betakarózva. Az L alakú kanapé rövidebb részén helyezkedek el, törökülésbe húzva a lábaimat. - Merre voltál? - kérdezi miután lecsukta az eddig nyomkodott laptopját.

— Szoboszlai Dominikkal kávéztam — ejtem ki a számon érezelmentesen, és főleg egyszerüen. — Az jó én Ha- MI VAN?! — kiabál fel. Azt hiszem ez koppant. Talán el is tört..

— Konyha, most! — áll fel hipergyorsasággal én pedig követem az említett helyiségbe.
Két kakaó mellett elmeséltem neki pontosan mindent; kezdve azzal hogy Dominik mennyire durván fellökött, azt is, hogy élőben is nagyon szép szemei vannak és hogy mennyi értelmetlen dologról fecsegtünk a kávézóban.
— Nekem ez sok — szólal meg végül, pár perc hallgatás után. — Megadta a telószámát — vigyorodok el az emlék hatására. — Tehát ha jól értem Szoboszlai Dominik rendelkezik valamivel amit barátnőnek neveznek, de ő teljesen természetesen ül be kávézgatni idegen nőkkel és adja meg a telefonszámát — hadarja el a gondolatait ami bennem is felkelt némi zavarodottságot.
— Ha Hasi csinálná ezt.. uff azt hiszem már a felhőkből figyelne minket — mondja mire mindketten felnevetünk.

Blankának igaza van. Ez nem helyes, így nem.
Dominiknak ott van Fanni, és nekem semmi jogom belerondítani a kapcsolatukba.
Jobb, ha hagyom az egészet.