ICE COLD HANDS | ✔️

━ 𝐓 𝐄 𝐍 𝐓 𝐇

A tükör előtt állva bámultam magam.
Dolgozni készülök, szóval ennek megfelelően egy fekete térd főlé érő szoknya van rajtam, meg egy fehér blúz. A hajam konytba fogtam, illetve a szempilláimat meghosszabítottam és a számra színezett labellot kentem.
Már majdnem mindenem megvolt, indulásra készen voltam amikor a telefonom csörögni kezdett az éjjeli szekrényemen. Sietősen a tárgy felé szedtem a lábaim, ám elkéstem, ugyanis az illető elég hamar feladva, ejtette a hívást. Amint felkapni készültem a telefont, tekintetem megakadt a mellette heverő nyakláncomon. Azon, amit Tőle kaptam. Azon a gyönyörű nyakláncon, amin a neve kezdőbetűje díszeleg.
Aznap este vettem le magamról, amikor itthagyott. Pontosan egy hónappal ezelőtt. Azóta egyszer sem keresett meg, egyszer sem írt vagy hívott fel. Utoljára valamelyik hírlapon láttam az arcát.  Mérhetetlenül hiányzik, de nem beszélünk egymással és ez talán így van jól.

Az említett tárgyat a kezembe véve húztam ki a fiókot, és tettem el a legmélyére az ékszert. A legkevésbe sem akartam látni. Mindezek után írtam a hűtőre egy cetlit a legjobb barátnőmnek, miszerint leléptem melózni.

— Jó napot — erőltetek mosolyt magamra, amikor egy asztalhoz küldenek, felvenni a rendelést. Egy idős pár ül egymással szemben, mindketten elmúlhattak már hatvanak is. A férfi kérdőn néz a hölgyre, amíg én arra várok, hogy kitalálják mit kérnek. Szinte látom ahogyan elvesznek egymás tekintetében, az ő szerelmük valóban gyönyörű és beteljesült.

Ezután az irtózatosan aranyos jelenet után, unottan ballagtam vissza a konyhába. Az egész napom így telt, vagy hogy őszinte legyek a napjaim legtöbbje ilyen hangulatban ment el, az ominózus este óta. Nem tudtam mit kezdeni magammal, minden második dologról ő jutott eszembe, ami egyre jobban frusztrált de mégsem tehettem ellene semmit. Csak vártam hogy elmúljon, és betemetődjön az űr amit maga után hagyott.

— Mi a f— káromkodnám el magam, jogosan, ugyanis valaki nekem jött hátulról, és a földön végeztem. Örülök, hogy végre hazafelé tartok, erre fellöknek. Csodás. Nincs elég szar napom így is.

— Bocsánatot kérek — szólal meg, hangja pedig mint egy pisztolyból a golyó, úgy hasítja át szívemet. Nem hiszem el. Mégis miért van most itt? Viccesnek hiszed magad, sors? Miért kell vele találkoznom? Nem gyengülhetek el, minden rendben!
— Azt nem ártana — vágom rá, amint felpattanok és leporolom a nadrágom, ami a földdel való találkozása következtében picit koszos lett.
— Bia? Te vagy az? — lepődik meg és egy lépést tesz felém, aminek következtében én hátrálok tőle. Nagy levegőt veszek, és felemelem a fejem, hogy rá tudjak nézni. Szent Isten, bár ne tettem volna. Formás ajkain vér csillant meg, a szemöldöke fel volt repedve. Ezenkívül az orra sem maradhat ki, abból is javában folyt a vére, amit egy a kezében szorongatott zsebkendővel törölgethetett eddig.
Talán nem kellett volna, vagy talán pont ez volt a helyes, de megtettem. Nem tudtam volna nyugodtan aludni ha nem kérdezem meg..
— Mi történt veled? — sóhajtok fel, és minden erőmmel azon vagyok hogy ne engedjem a könnyeimet lefolyni az arcomon. — Az nem számít, nem ütötted meg magad? — mély hangja érintés nélkül is megérinti minden porcikámat, és egy rég nem érzett érzést vált ki belőlem. A pillangóimat.
— Dominik — hunyom le a szemem.
— Mi történt veled? Aggódom, hogy rossz dolgokba folytál — csúszik ki a számon. Akkor, ahogy ott álltunk a félhomályban tudatosult bennem valami. Bármennyire küzdöttem ez ellen akkor már teljesen biztos voltam benne hogy menthetetlenül és visszafordíthatatlanul beleszerettem Szoboszlai Dominikba..

— Hosszú történet — válaszolja megfontoltan. Hát persze..
— Értem.. nincs kedved.. izé.. feljönni? — kérdezem.
Egy idióta vagyok hogy ezt teszem, de nem érdekel. Még a félhomályban is látom ahogyan Domi szemei felcsillanni látszanak, ami furcsa melegséggel önti el a szívemet. Hiányzik nekem, és nem számít hogy csúnyán átvert, mindent megteszek azért hogy újra boldogok legyünk. Együtt.

Csendben egymás mellett haladva sétáltunk el a lakásomig, ahol Blanka ismét nem tartózkodott, ugyanis már nemrég közölte velem hogy ma Márknál fog aludni.

— Nyugodtan dobd le magad valahova. Mindjárt megyek én is — utasítom. Kicsit olyan, mintna most lenne itt először. Pedig mennyi közös emlékünk van itt. Sosem fogom elfelejteni mikor például egymás szájába próbáltunk pattogatott kukoricát dobálni, és mindketten majdnem megfulladtunk, vagy azt, amikor megharaptam az ajkát, és elmenekültem tőle ő meg üldözött a lakásban. Természetesen meg sem kellett magát erőltetnie hogy elkapjon, mert a hosszú lábainak köszönhetően, neki két lépés volt ami nekem például hat.

A konyhába ballagtam és töltöttem két pohár vizet. Mindkettővel a kezemben a nappali felé tartottam, ahol Dominik már ott csücsült a kanapén. — Tessék — nyújtom oda neki az egyik poharat, amit megköszön, és a szájához emelve meghúzza a tartalmát. Eközben én is letelepszem mellé, és kiváncsian fürkészem az arcát.

— Mi történt veled Domi? — teszem fel a kérdésem újból, remélve hogy most választ is kapok rá. Egész idevezető úton ezen kattogtam, és egyre jobban eluralkodott rajtam az aggodalom. Teljes testével felém fordul és úgy kezd el beszélni hozzám.
— Nagyon sok minden, Bia — hajtja le a fejét, majd egy kis hatásszünet után folytatja. — Emlékszel mikor itthagytalak? — ajándékoz meg a tekintetével, szemeiben pedig most mintha valamiféle fájdalom csillogna.
Csak bólintani tudok, hogyne emlékeznék arra az estére, ami után az egész éjszakám sírással és forgolódással telt el..?
— Lementem a Peaches-be és a kelleténél kicsit többet ittam. Belémkötött valami kis féreg banda és tudod milyen vagyok, nem tudtam szó nélkül elmenni. Aztán ma este megint találkoztam velük és a történet megismétlődött — meséli én meg köpni-nyelni nem tudok a meglepettségtől. Ugyanakkor mérgessé is tett azzal hogy így viselkedett. — Hogy keveredhedtél ilyenbe?! Mégis miért kellett neked odamenned egyáltalán? — háborodok fel.
— Mérges voltam, jó?! Kurvára nem is volt esélyem sem megmagyarázni a helyzetet mert elküldtél a francba — csattan fel és a végére már szinte kiabál, amivel hogy őszinte legyek egy cseppet megrémiszt.

— Hagynom kellett volna, Dominik? Te hogy reagáltál volna a helyemben?! Ha mondjuk az én "exem" — mutogatok idézőjeleket az ujjaimmal —, random
felhívott volna az éjszaka közepén, és így az fogad hogy egy csókolózós képünk a háttér meg mindenféle szívvel elvan árasztva?! Ja és utánna írna egy sms-t hogy várlak haza baby hiányzol!? — szavaim akár a vízesés folynak ki belőlem, fáj visszaemlékeznem de ugyanakkor jól esik kimondanom.
— Átbasztál én meg hittem neked és úgy ittam a szavaidat mint egy szomjas gyerek a vizet! — emelem fel én is a hangomat. Hogy jön ő ahhoz hogy még engem hibáztasson?!

— De hogy lehetsz ilyen.. ilyen kibaszott értetlen? — vágja a fejemhez mire összefonom magam előtt a karjaimat és sértődötten nézek a szemébe.
— Nem volt köztünk semmi. Rég nem voltunk együtt amikor találkozgattam veled és nem tudom mire fel írta azt a kurva sms-t, de ha hiszed ha nem, le is szarom! — csap a combjára mérgében.
— És a kép meg a szívek? — húzom fel a szemöldökömet kérdően, de ajkaim szélén már ott bújkál az a bizonyos mosoly. — Öcsém, hát még mindig nem világos? Nem töröltem ki csak arhiváltam a névjegyét és így jött vissza na — biggyeszti le az alsó ajkát kisgyermek módra, amivel kissé meglágyítja a haragomat.

— És tudom, hogy sosem mondtam ki, és pont azért mert nem akartam elsietni vagy valami, de bassza meg Bianka, kurvára szeretlek! Jó? Megértetted? — hadonászik a kezével össze-vissza. Jól hallottam? Azt mondta szeret engem?

— Domi — csuklik el a hangom és már a kezeim is az ölembe estek. — Azt hittem mindvégig csak átvertél és végig Fannival voltál — vallom be, és már képtelen vagyok ránézni.
— Tévedtél Babu — régi becenevem hallatán egy nagyot dobban a szívem, és abban a pillanatban a karjaiba vetem magam. Szorosan ölelem magamhoz, mintha ebben az ölelésben akarnám megmutatni neki hogy mennyire hiányzott az elmúlt egy hónapban. Jéghideg kezeivel az ölébe húz, és hatalmas tenyereit a csípőmön pihenteti, míg én a nyakánál fogva húzom közelebb magamhoz.
— Hiányoztál, és én is szeretlek — motyogom, és már nem tűrtőztetem magam tovább, útnak engedem forró könnyeim az útján.

\\ epologus is coming.. BUT drágáim arra lennek kivancsi hogy szerintetek volt olyan dolog amit peldaul nem kellett volna ebben a konyvben, vagy pont hogy kellett volna de nem irtam bele? illetve egy rovidke vélemény most jol esne :(</3