Extázis || ✔️

TÍZ

— augusztus 15, szerda délelőtt

- Oké, köszi - kiáltottam még egyet a biztonsági srácnak, mielőtt becsuktam volna magam mögött a légkondis helység ajtaját és visszatértem volna a kánikulába és a szokásos káoszba. Már onnan indult az egész, hogy hiába tudtam úgy visszasunnyogni az én épületembe, hogy semmiféle ismerős ne lásson vagy állítson meg, amit egy sikernek könyveltem el és én naiv gondoltam is magamban, hogy ez a nap, ha így indul, akkor jó lesz. Ez egészen kevesebb, mint negyed óráig tarthatott, hiszen, amikor a szobámhoz értem, a zár ugyanolyan állapotban volt, mint az éjszaka folyamán és én ugyanúgy nem jutottam be. Mázlimra Patríciát el tudtam érni, aki reggelizik, így majd a menzán ideadja a kulcsot, Esztert meg magába szívta a föld, semmi híre nincsen, hogy mégis hova az úristenbe tűnhetett el, de legalább a telefonja már nálam van, amin tökéletesen lehetett látni, hogy jó pár nem fogadott hívása volt tőlem, Dextertől meg az anyjától is. A fejemben már terveztem a nagymonológot, amit előadhatok neki, amint szembesétál velem vagy felbukkanna váratlanul konkrétan bárhol, amikor is, megrezzent az én készülékem és Dexter nevét hozta ki, mint hívó fél. Tessék, csak rágondol az ember és máris életjelet ad magáról. Ezt a szokását eltanulhatná tőle a drága barátnője is.

- Mondjad - szóltam bele a hívásba szerintem viszonylag kedvesen, míg a másik zsebembe csúsztattam bele az Eszter készülékét. Eléggé kínos lenne, hogyha most én hagynám el.

- Na végre valaki - sóhajtott egyet a fiú megkönnyebbülten és szinte láttam magam előtt, ahogyan idegességében letörli a homlokáról az izzadságcseppeket. - Mi van ott veletek? Akárkit hívtam egyszerűen offolnak.

- Talán azért, mert nem érnek rá - kerültem meg közben egy jogi karos kisebb csoportot, akik az étkezővel ellentétes irányba igyekeztek és gyorsan beszaladtam az árnyékba, mielőtt napszúrást kapnék a végén. - Minden oké veled amúgy? Ziláltnak tűnsz.

- Mert mondjuk nem sokat aludtam? - kérdezett vissza válasz nélkül Dexter.

- Ezt most kérdezed vagy mondod? Mert én nem tudom eldönteni, hogy melyik.

- Ne idegesíts már te is Gerda. Mi van Eszterrel?

- Én mégis honnan tudjam? Neked a barátnőd, nem nekem. Ti beszélitek meg még azt is, hogy ki mikor mosta meg a fogát időpontra lebontva - forgattam a szememet unottan, amit tudom, hogy ő nem láthatott, tekintve, hogy nem videóhívásban voltunk.

- De te vagy ott és nem én. Tudod, hogy hányszor hívtam? - förmedt rám. De jó, hogy ebből is én jövök ki szarul.

- Csak nem tizenhat alkalommal? - tippeltem és egészen biztos voltam benne, hogy pontos számot adtam meg, mivel az értesítési panelen ennyi volt kijelezve.

- Honnan tudod, hogy tényleg ennyiszer? - vált érezhetővé a hangján, hogy most kizökkentettem a dühös pattogásából és megleptem.

- Nálam van a telefonja, mert elhagyta az a nyomorék.

- Mégis hogyan?

- Dexter, te akárhányszor kinyitod a szádat, mindig csak faggatózol. Nem tudom. Együtt indultunk el, ő utána eltűnt és azóta nem láttam. Érthető így vagy lebutítva is elmondjam, hogy felfogd? - elégeltem meg az állandó kérdéseket, amelyekre úgyis ugyanolyan nemleges választ adtam volna, pedig csak leegyszerűsítettem a dolgomat.

- Nem kell leharapni a fejemet, szimplán csak érdeklődtem.

- Nem. Te számonkértél. Vagyis csak akartál - helyesbítettem és inkább csak magamban tettem hozzá, hogy engem csak ne kérjen számon semmiről se, hanem majd Esztert.