Extázis || ✔️

HÚSZ / I.

— augusztus 16, csütörtök délután

Huszonkettő évnyi szenvedésem tört ki belőlem, amiket annyira, de annyira próbáltam elnyomni, hogy most egyszerre minden felszínre került, ami az apámmal érintett volt. Kezdve a legelső olyan emlékemről, amiben ő is szerepelt, egészen a mai mutatványával bezárólagosan, minden.

Várhatott volna ez a nagy kitörés még pár napot, amikor is ott vagyok, a klíma alatt, zárt ajtók mögött és el tudom vágni magamat mindenkitől, hogy egyedül lehessek, de nyilvánvalóan ha választani kellene a gólyatábor összes jelen levője közül, legyen akár gólya, akár mentor, akár személyzet vagy biztonsági őrök, akkor is engem szúrnának ki, hogy az életem összes rám szórt átkát "aktiválják" és a földre küldjenek.

Éreztem már olyat, hogy egyszerűen nem látom a kiutat az adott szituációból, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább, amire anya mindig azt mondta, hogy úgyis lesz valami, mert olyan nincsen, hogy ne lenne. Ha pedig nem tudom, mi a helyes döntés, akkor csak hagyjam, mert sokszor úgy jövök ki a legjobban, hogyha nem teszek semmit se. Na azokat a mostani helyzet duplán, ha nem triplán felülmúlja a jelenlegi, hiszen itt komolyan nem tudtam még elképzelni se, hogy mi lesz ezután. Megszakítsam az apámmal az összes létező kapcsolatot? Változtassam meg a vezetéknevemet Czengerrel, hogy még csak a halvány jele se legyen meg annak, hogy mi apa - lánya kapcsolatban állunk egymással? Üvöltözve dobáljam meg, miközben tudatom mindenkivel, hogy mekkora egy szar alak, ezzel lejáratva nemcsak őt, hanem totálisan magamat is, elvégre akkor nemcsak a rektor elkényeztetett és "minden a segge alá lett tolva" lánya leszek, hanem az is, akinek labilis az idegrendszere? Meg egyáltalán ő mennyire van tisztában azzal, hogy meddig állhattam az ajtó előtt, mennyit hallhattam abból, amit ő megosztott a barátaival, vagy csak éppen akkor estem be tudatlanul...

Habár őt ismerve vagy valami olyasmi, inkább tudomást sem vesz rólam, inkább csak úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Viszont ha Dorinának leesett a tantusz, akkor valószínű neki is, csak hát ez is mutatja, hogy mégis milyen jellemre vall ez a viselkedése. Normális esetben, ha mondjuk én lennék az ő helyében, akkor utánamennék a gyerekemnek lecsekkolva, hogy mi van vele, mit tud és mit nem, ha pedig bebizonyosodna, hogy minden kitisztult a szeme előtt, valahogy megnyugtatnám, hogy "jaj, ez csak akkor volt így, amikor megtudtam, hogy anyád újra terhes, de már ez teljesen máshogy van", "nem gondolok úgy rád, mint az életem egyik baklövésére", "igen, igaz, hogy eleinte kissé rosszul érintett a három gyereke gondolata, mert a többiek kicsik voltak, de ez azonnal megváltozott, ahogy megszülettél" vagy ilyesmi hasonló szövegek. Persze megvan rá az esély, hogy csak én vagyok naiv és túlságosan is álomvilágban élek és a valóságban, ugyanebben a helyzetben, teljesen más reakciók számítanak elfogadhatónak, de ezt bevállalom. Számomra ez tűnik normálisnak, nem pedig az, hogy amíg én próbálom magamat a hallgatókkal megszerettetni, hogy rám szavazzanak majd az év oktatója cím miatt és jó értékeléseket adjanak a félévek végén, esetleg a markmyprofesszoron, addig a kölyköm a tiszta dzsuvás földön bőg, mint egy óvódás, miközben a másik lányom próbálja összeszedni őt, a mostohafiam meg megállás nélkül szid, ami miatt csodálom, hogy nem fulladok meg a csuklás miatt. Pedig utóbbi zajlott eléggé rendesen az I-es épület 45-ös szobájában.

- Tessék - nyújtotta felém Fülöp a zsebéből kikukázott, összegyűrt zsebkendőt, tekintve, hogy hiába csak immáron a szipogásom hangja töltötte be a szobát a kemény majdnem fél órás sírós blokkom után, de attól még most nagyon gusztusos lesz, de a taknyom - nyálam folyt egybe, az a minimális 10 darabos, amit magammal hoztam pedig kifejezetten kevésnek minősült, azok után pláne, hogy a kiszáradás szélén álló patakokat simán fel tudtam volna tölteni.