Több, mint álom

3.fejezet

Eltelt egy hét. Ebben az egy hétben még négyszer találkoztunk és mind a négy őrületesen jól telt. Semmi komolyabb nem történt köztünk. Úgy értem a puszinál tovább még nem mentünk, bár én napról napra egyre jobban vágyok a csókjára. De valószínüleg még várhatok.
Ami még említésre méltó az az, hogy elhívott a meccsére ami a mai napon lesz megrendezve. Vettem egy Havertz-es mezt is szóval már teljesen fel vagyok készülve. Még három óra van a meccsig én addig pedig pihenek. Megcsörren a telefonom amin pedig csodálatra méltó módon anyám neve jelenik meg. Furcsállva felveszem a telefonom.
- Anya?-kérdezem a telefonba.
- Ki más lenne az csillagom?-nevet.
- Hát rajtad kívül mindenkire gondoltam.
- Miért? Nem hívhat fel az anyád?
- De, de az anyám nem hív fel túl gyakran.
- Tudom kicsim, sajnálom. Milyen napod volt?
- Eddig semmilyen, hamarosan megyek meccsre.
- Meccsre? Csak nem azért, hogy apáddal találkozz?- hangjából felháborodás hallatszott.
- Nem, nem azért megyek. Miért mi lenne ha azért mennék?
- Csak..csak nem szeretném ha találkoznál vele.
- Hát ezt pont, hogy nem tilthatod meg nekem.
- Velem ne beszélj így!
- Hagyjuk, mennem kell. Szia.- majd válaszát meg sem várva kinyomtam a telefont.
Nem hittem, hogy valakinek sikerül elrontani a napomat. Mondtam, hogy elváltak ugye a szüleim. Na hát anyám nem nagyon keres, ha pedig igen akkor is csak felidegesít.
Eltereltem a figyelmemet egy kis tv nézéssel. Majd mikor már csak másfél óra volt a meccsig, elkezdtem készülődni.
Mivel ma szép nyári időjárás volt egy fekete rövidgatyát vettem fel a kék színű Havertz-es mezemmel. Feldobtam egy halvány sminket, felvettem egy fekete cipőt, összepakoltam a kistáskámba a fontos dolgokat és már indultam is.
Tömegközlekedéssel hamar odaértem a stadion elé. A stadionba csak úgy dőltek be a Chelsea és a Liverpool rajongók. Kai nagyon szeretné megnyerni ezt a meccset. Szóval elhatároztam, hogy én leszek a leglelkesebb rajongó az összes közül.
Miután engem is beengedtek elfoglaltam a helyemet, ami nem is akárhol volt hanem az első sorban! Hát igen, van egy kis előnye annak, ha a randi partnered az egyik játékos.
Mielőtt leültem volna vettem egy vizet mert én hülye azt elfelejtettem hozni magammal.
Nem kellett sokáig várnom, bejöttek a csapatok a pályára. Amint a Chelsea játékosai is előléptek az összes rajongójuk üvölteni kezdett, köztük én is. Kai keresett a szemével a tömegben én pedig vadul integettem, hogy észrevegyen. Amikor végre meglátott széles mosoly terült szét az arcán amit egyszerre viszonoztam. Még egy utolsót odaintett majd beállt a helyére.
Az egész meccs borzalmasan izgalmas volt. A félidőnél 1-1 volt az állás aminek örültem, mert gondoltam, hogy ezt még simán felhozzák. Mivel az első sorba ültem Kai könnyedén oda tudott futni hozzám, hogy köszöntsön. Persze mindenki le akarta rohamozni, de aztán mindenki levágta, hogy hozzám jött szóval akik ottmaradtak a helyükön a szünetre azok visszaültek a helyükre, de továbbra is Kait nézték.
- Nagyon ügyes voltál!- öleltem meg.
- Köszönöm.-nevetett miközben visszaölelt.
- Nagyon szép gólt rúgtál.- ja igen azt az egy gólt ő rúgta amire persze nagyon büszke voltam.
- Ezt is köszönöm.-erre már én is felnevettem majd elengedtük egymást.
- Szerinted nyerni fogtok?-kérdeztem.
- Muszáj lesz.-erre csak mosolyogni tudtam- Vissza kell mennem. Meccs után a bejárat előtt találkozunk?
- Mindenképpen.- megint megöleltem és még ösztönzésképpen meg is pusziltam.- Sok szerencsét.-suttogtam.
- Ismét köszönöm.-mindketten nevettünk, majd elengedtem ő pedig visszafutott a csapatához.
Elkezdődött a második félidő. Nagyon izgultam, hogy minden rendben legyen és abban is biztos voltam, hogy hogyha nem lenne műkörmöm akkor már lerágtam volna idegességemben. A sok szurkolás hiába volt. Az utolsó percben a Liverpool rúgott egy gólt. Ránéztem Kaira akit látszólag a sírás kerülgetett. Amint ránéztem az jutott eszembe, hogy bár odamehetnék hozzá és megvigasztalhatnám. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg erre lesz időm a meccs után is.
A meccsnek vége lett én pedig sprintelve kifutottam a bejárathoz. Hiába voltam gyors Kai csak akkor jött ki mikor már mindenki elment. Nagyon lassan és gyászosan jött. Amint odaért mellém ledobta a táskáját és hozzám bújt mint egy síró kisgyerek.
- Sajnálom.-suttogtam.
- Èn sajnálom.-mondta ő is halkan.
- Te mit sajnálsz?-kérdeztem nevetve.
- Azt, hogy nem nyertem. Azért akartam nyerni mert ez volt az első meccsem amire eljöttél és miattad akartam megnyerni.- na jó. Ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy elsírjam magam egy kicsit. Értem akart nyerni. Ilyen aranyosat és szépet még senki nem mondott nekem.
Még szorosabban öleltem magamhoz és így álltunk percekig. Pár csodálatos percig magamhoz ölelhettem a síró Kai Havertzet. Beszívhattam az illatát, simogathattam a haját. Mind olyan dolgok amiket pár héttel ezelőtt még elképzelni sem mertem. Kisebb koromban úgy gondoltam, hogy a fiúknak nincsenek érzései. Micsoda baromság!
Lassan engedni kezdett az ölelésből és távolabb hajolt így megláthatta a könnyes arcom.
- Akkor nem haragszol?- kérdezte szipogva.
- Dehogy haragszom.-nevettem.
- És nem fogsz elhagyni?
- Jézusom Kai. Egyre nagyobb butaságokat mondassz. Mégis miért hagynálak el?
- Volt már olyan barátnőm aki azért szakított velem mert nem nyertem meg egy meccset.- na erre nevetnem kellett.
- Az egy igazi pénzéhes kis ribanc lehetett már bocsánat.- nevettem még mindig. Hogy lehet valaki ekkora kis liba, hogy ezért elhagy valakit?
- Visszagondolva ez tényleg vicces.-nevetett ő is.
- Komolyra fordítva a szót. Havertz, olyan biztos lehetsz abban, hogy sosem hagylak el mint abban, hogy én itt állok.
- Vettem az adást.- majd megint megölelt.- Köszönöm, hogy vagy.-suttogta.
Igaz, még nem vagyunk egy pár, de most, ebben a pillanatban úgy éreztem mintha már a felesége lennék.
Még egy ideig ölelgettük egymást majd elindultunk hozzám. Igen, felhívtam magamhoz. Nagyon szomorú volt. Nem akartam elengedni ilyen állapotban.
Mikor felértünk hozzám én elmentem átöltözni őt pedig addig egyedül hagytam.
Mikor kiértem ő éppen a hűtőmre mágnessel kiakasztott fényképeket nézte. Odaálltam mellé ő pedig rámutatott egy képre.
- Ők a családod?-kérdezte, nekem pedig a képet látva könnybe lábadt a szemem. Eszembe jutott az a pillanat amikor a kép készült. Három évvel ezelőtt volt mikor még egy boldog család voltunk.
- Igen...-csak ennyit tudtam mondani. Neki sem kellett több, magához ölelt. Jól esett az ölelése és a tudat, hogy végre számítok valakinek, hogy végre itt van nekem valaki akire számíthatok. Eddig csak néha Lorira számíthattam. De neki az elmúlt egy évben az esküvő miatt nem sok ideje volt. Mindenfélét szervezett este pedig hulla fáradtam ért haza így rám már nem maradt ideje.
Mikor elengedett összeszedtem magam, nem akartam, hogy ennyire gyengének lásson.
- Szóval igen. Ők azok. Ő a nővérem Lori.-mutattam rá a fotón- Ők pedig a szüleim akik annyit veszekedtek, hogy ahelyett, hogy a megbocsátást választották volna, a könnyebb út felé mentek és elváltak.
- Sajnálom...én tényleg nem akartam..-a szája elé tettem a kezem.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Nem tudhattad.-mosolyogtam rá és elvettem a kezemet a szája elől.- Mit kérsz vacsorára?
- Huhh...jó kérdés. Legyen mondjuk....mustáros marhasült?
- Tökéletes választás.-imádtam ezt az ételt.
Megcsináltam a vacsit. Megettük az egészet, Kai állítása szerint még életében nem evett ilyen jót.
Vacsora után még kicsit tévéztünk, majd utána Kai hazament én pedig letusoltam és lefeküdtem aludni.
Még nem is sejtettem, hogy a holnapi milyen szörnyű egy nap lesz.