Több, mint álom

5.fejezet

Bár Kaion az én pólóm volt, amikor felkeltem, egyből az ő illatát éreztem meg. Felé fordultam. Mivel mocorogtam a karjaiban ő is felkelt. Álmosan rám mosolygott. Irtózatosan aranyos volt az álmos mosolya.
- Jó reggelt.- mondtam álmosan, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Jó reggelt.-suttogta.
Még néztük egymást egy ideig. Belemélyedtem abba a kék szempárba. Hogy lehet valakinek ilyen szép szeme? Ő sem vette le rólam a szemét.
- Felkelünk?- kérdezte.
- Aha.
Be kell vallani az a felkelés nem volt olyan gyors. Még másodpercekig meredtünk egymás szemébe. Nem kellett sok ahhoz, hogy lekapjam. De szerencsére vissza tudtam fogni magam.
Elkezdtünk fészkelődni amiből végül meglett végre az eredmény. Felálltunk.
- Mit kérsz reggelire?-kérdeztem.
- Gofrit.-kitört belőlem a nevetés- Mi az?-ő is nevetett.
- Gofrit?-röhögtem.
- Hát na. Te a város legjobb éttermében is rántott húst kértél.-törölgette a könnyeit.
- Ott a pont. Na jól van, akkor csinálok gofrit. Milyet kérsz?
- Hmm. Nutellásat.
- Rendben.
Kimentem a konyhába és elkezdtem megcsinálni a reggelit.
- Hányat kérsz?-kérdeztem a kanapén fekvő Kaitól aki közben bekapcsolt valami reggeli műsort.
- Kettőt.
Kivettem a zacskóból négy gofrit-ugyanis én is annyit eszek- és a szekrényből elővettem két tálat. Kettőt megkentem nutellásra, kettőt pedig lekvárosra. Magamnak öntöttem egy bögre tejet is, majd a cuccokat odavittem az étkezőasztalhoz.
- Én nem is kapok tejet?-kérdezte szomorúan.
- Jajj te kis gyerek. Hozok neked is.
Így visszaballagtam a konyhába és hoztam még egy bögre tejet.
- Megfelel felség?
- Tökéletes.- megint nevettünk.- Örülök, hogy jobban vagy.
- De még én hogy örülök.- mondtam miközben leültem a helyemre.
- Szép a kilátás innen.- egyébként a nagy ablakból a Big Ben-re lehetett rálátni.
- Igen, nagyrészt ezért vettem meg ezt a házat. Tényleg, valamelyik nap eljössz velem egy autókereskedésbe? Kéne autót venni.
- Persze, hogy elmegyek.
- Egyébként nagyon sajnálom, hogy tegnap miattam nem tudtál Mason-nel sokáig lenni.
- Nehogy bocsánatot kérj. Még jó, hogy eljöttem. Ki tudja mit csináltál volna még, ha nem jövök.
- Igaz. Nagyon köszönöm.
- Nagyon szívesen. Hisz ezért vagyok nem?-erre elmosolyodtam.
- Mit csináljunk ma?-kérdeztem.
- Hmm. Én már tudom is.
- Jujj. Félek.
- Haha. Na mondjam?
- Aha.
- Szóval elmehetnénk a pályára focizni. Utána meg a parkba sétálni.
- Oké, ez tetszik.
- Örülök.- mosolygott.
Mikor végeztünk az evéssel, a dolgokat a mosogatóba raktam én pedig felöltöztem.
- Te mit fogsz felvenni?-kérdeztem.
- Azt ami tegnap volt rajtam. Csak akkor vettem fel amikor Mason-nel találkoztam.
- Oksi.
Ő is felöltözött a fürdőszobában, én pedig addig megkerestem a régi focilabdámat. Olyan jó állapotban volt, mint újkorában.
Mikor Kai is kész lett elindultunk gyalog a focipálya felé. Egész közel a lakásomhoz volt egy kis beton focipálya ahol általában sokan vannak, de inkább estefelé. Most, mivel meleg is volt meg még délelőtt is, nem volt senki.
- Legyek kapus?-kérdezte mikor odaértünk.
- Hát ha én lennék akkor valószínüleg egyet sem védenék ki szóval először legyél te.
- Oké.-nevetett.
Elkezdtünk játszani. Vagyis hát nem tudom ezt minek nevezhetném.
Kiderült, hogy Kai kapusnak sem rossz. Igaz volt pár alkalom amikor nem védte ki, de én akkor örültem igazán. Volt egy kis gólörömöm. Aztán egy fél óra után cseréltünk. Eléggé féltem, hogy nagyon rossz leszek, de végül is pozitívan csalódtam. Bár majdnem mindig bement, volt négy alkalom amikor nem. Tudjátok mennyire örültem? Mintha igazi meccs lett volna. Aztán mikor neki is letelt a fél órája leültünk egy árnyékos helyre. Hoztunk magunkkal vizet szóval azt iszogattuk. Eléggé elment az idő és hát a nap is kisütött. Azért harminc fokban focizni elég fárasztó. Csak ültünk egymás mellett és lihegtünk a fáradtságtól.
- Be kell vallanom, hogy nagyon jó voltál kapusnak és rúgónak is.-mondta.
- Köszönöm, de te se voltál rossz.-felnevetett.
Még egy ideig beszélgettünk a fociról majd elindultunk enni. Tudom, a tervben nem volt az evés, de annyira éhesek lettünk, hogy muszáj volt ennünk valamit.
Végül egy kis kiülős helyen álltunk meg. Ahol mindketten rántott húst és rizst kértünk. Hát igen, mindig jobb egy kis szokásos.
Kihozták az ételt mi pedig egyszerre nekiestünk. Körülbelül tíz percig ettünk beszélgetés meg minden nélkül. Evés után mindketten egy nagyot kortyoltunk a vízből. Ami meglepő volt az az, hogy egyszerre fejeztük be a kaját. Nem is meglepő hanem olyan...nem is tudom...olyan furcsán meglepően jó és vicces. Hát igen azt hiszem ezt jól kifejtettem.
Miután ténylegesen végeztünk már tényleg elindultunk a park felé. Útközben természetesen beszélgettünk, hát mi mást csináltunk volna?
Nagyon rég jártam már a parkban. Minden fa gyönyörű zöld színt öltött, a fák levelei között fény szűrődött be és még a madarak is csiripeltek.
- Nagyon szép a park.- mondtam ámuldozva.
- Nem csak a park.-nézett rám.
-Hanem?
- Te is nagyon szép vagy.-le kellett hajtanom a fejem, annyira elpirultam, de közben persze ott volt az ajkaimon az a letörhetetlen mosoly.
Lassan odaértünk a park legszebb részéhez, a kis tóhoz középen. Annyira gyönyörű volt, nem tudtam volna máshoz hasonlítani.
Hirtelen egy kezet éreztem meg a sajátomnál ezért odanéztem. Kai keze az enyémet kereste. Kicsit néztem ahogy lassan egymásba másznak a tenyereink, majd mikor összeértek megszorítottam egy kicsit. Ez az a kéz amit soha nem akarok elengedni. Aztán a fiú egyszer csak maga felé fordított.
- Rylee, beszélnünk kell.-megijedtem egy cseppet, nem tudtam miről szeretne beszélni. Csak azt ne mondja, hogy nem akar találkozni többet.- Már tegnap is akartam, de mivel annyira magad alatt voltál nem éreztem odavaló témának.
- Na és mi lenne az?
- Szóval, tulajdonképpen már azóta, hogy megláttalak hihetetlenül beléd estem, szó szerint is beléd estem, de nem csak úgy. De megszeretném kérdezni, hogy te ugyan így érzel-e mert csak akkor folytatom, ha igen.- a válaszom nyilvánvaló volt. De mégsem mondtam egyszerre. Megemésztettem ezeket a gyönyörű szavakat.
- Igen Kai, ugyanígy érzek.-mosolyogtam rá szélesen amit ő megkönnyebbülten viszonzott.
- Akkor folytatom egy kérdéssel. Lennél a barátnőm?-majdnem elsírtam magam.
- Igen, igen, és igen!- magam is csodáltam, hogy nem megöleltem őt. Hanem megcsókoltam. Azt hittem elhúzódik, de nem tette. Ahelyett visszacsókolt. Hihetetlen érzés volt ott állni és az ő csókját élvezni. A barátnője vagyok. Istenem, Kai Havertz barátnője vagyok! Ekkor realizálódott bennem, hogy ez több, mint álom.
Mint a mondás tartja, egyszer minden véget ér. Elváltunk egymástól. Megöleltem és a fülébe súgtam:
- Ha tudnád mióta várok erre.
- Ha tudnád én mióta készülök erre.
Ott álltunk, ölelkezve, szerelmesen, London legszebb helyén és csak egy dolog jutott eszembe:
Én azt hittem a tegnapi nap után, hogy egy csődtömeg vagyok, de talán még számomra is van remény.