Több, mint álom

15.fejezet

Kakaskukorékolásra ébredtem. A fejem enyhén fájt és a torkom is kapart egy picit. Kiskifli-nagykifli pozícióban aludtunk el. Megfordultam és az édesen szuszogó Kai tárult a szemeim elé. A mellkasa lassan emelkedett le és fel. A torkomban hirtelen felerősödött a fájdalom mire odakaptam a kezem, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Nem tudtam, hogy miért vagyok rosszul, hiszen semmi ok nem volt rá... kivéve a tegnapi időjárás. Rossz idő volt és nem is öltöztem fel annyira, de ilyen könnyen megfáznék? Mondjuk, rólam van szó úgyhogy...
Mozgolódtam még egy kicsit hátha vissza tudok aludni, de nem sikerült. Felültem az ágyban, és a bőröndhöz sétáltam viszonylag csendben nehogy felébresszem az alvó szerelmem az ágyban. Kikutattam a ruhák közül egy sima bézs hosszujjút és egy fekete, térdnél szaggatott farmert.
Mikor megfordultam azt hittem kiugrik a szívem a, helyéről. Kai az ágy végében ült és engem nézett azokkal a nagy kék szemeivel és kócos hajával.
- Jézusom! Tudod mennyire megijesztettél?- kaptam szívemre a kezem.
- Miért?- nevetett- Ilyen ijesztő vagyok?- mosolygott rám azzal a csibész mosolyával.
- Hogyan keltél fel ilyen csöndben?- tudakoltam.
- Lehet csak elkalandoztak a gondolataid és nem hallottad.
- Minden lehet. Na de a lényeg, hogy fáj a torkom és a fejem.- amint ezt mondatot kimondtam éreztem, hogy miközben beszélek erősödik a torokfájásom. Szuper, lehet holnapra a hangom is elmegy.
- Az nem jó. Kicsit lehet hallani, hogy be vagy rekedve.- köszi Kai- Anya biztos ad majd valamit.
- Ezen nem hiszem, hogy bármi segítene.
- Annyira fáj?
- Igen.
- Hát tumpim. Lehet el kéne mennünk orvoshoz.
- Ne! Ezt a napot még ki akarom élvezni itt Mariadorfba. Mondtad, hogy megmutatod ma a falut.
- Megmutathatom, de ha beteg vagy akkor biztos jó ötlet ez?
- Igen, az. Kérlek.- néztem rá boci szemekkel.
- Jó. De holnap irány az orvos.- emelte fel az ujját figyelmeztetően.
- Rendben anyu.- nevettem fel.
Felöltöztem az előbb kiválasztott szettbe és amíg Kai is elkészült lementem a konyhába ahol Amelie már szorgosan csinálta a reggelit.
- Jó reggelt.- szólaltam meg mire Kai anyja hirtelen megfordult és szélesen rám mosolygott.
- Rylee drágám! Fal fehér vagy és a hangod is rekedt,- a francba- jól vagy?
- Persze csak egy kicsit fáj a torkom. Tudsz rá adni valamit?
- Igen, gyere csak.
Elkezdett keresgélni a szekrényben míg végül egy Algopirin-es dobozt szedett ki belőle. Nem akartam be vallani egy dolgot, mivel számomra rém ciki. Huszonegy éves vagyok és még mindig nem tudom lenyelni ezeket a gyógyszereket. Utoljára tizenhét évesen voltam olyan beteg, hogy gyógyszert vegyek be, akkor is folyadékos szirupot kértem az orvostól, aki bár nehezen, de olyat írt fel. Azóta nem voltam különösebben beteg. Ezekre a kisebb torokfájásokra beszedek pár torokcukorkát vagy ha nagyon fáj akkor egy Flamborin nevű, keserű, csepegtetős szirupot vagy három darab Nurofen márkájú szájban oldódó tablettát veszek be. Igen, tudom, borzalmasan gáz, de ez van, nem tudok vele mit csinálni. Most viszont nem mondhattam meg Amelie-nek, hogy ugorjon le a gyógyszertárba egy kis eper ízű Strepfenért meg Nurofenért. Ezt most le kell nyelnem... valahogy.
- Köszönöm. Felmegyek a szobába, ott beveszem.- mosolyogtam rá, de magam sem tudtam eldönteni, hogy ez mű vagy őszinte mosoly volt-e.
- Rendben, hamarosan reggeli. Majd gyertek le.
- Oké.- majd felkaptam a gyógyszeres dobozt a pultról és felsiettem a fenti fürdőszobába.
Azért nem a szobába mentem, mivel félő, hogy kihányom ezt a csodagyógyszert. A fürdőbe érve a tükör elé álltam, kipattintottam a gyógyszert a helyéről és megnéztem magamnak. Kicsi volt, de gondolom annál hatásosabb. Az volt az ötletem, hogy elrágom, mivel könnyebb utána lenyelni. Befogtam az orrom, bevettem a számba a kis tablettát és rágni kezdtem. Abban a pillanatban olyan keserűvé vált az egész szám, hogy muszáj voltam vizet inni. Aha, csak, hogy azt nem hoztam be magammal így kéznél nem volt. Levettem a kezemet az orromról, hogy megnyissam a csapot, de véletlenül kifújtam a levegőt az orromon és elterjedt az a keserű íz a számba amitől...hánynom kellett. Odahajoltam a csap melletti wc-hez és abban a pillanatban már ki is jött. Nagyon gyors és halk volt, már amennyire lehet ezt halknak nevezni.
Felegyenesedtem, lehúztam a wc-t és megengedtem a vizet a mosdókagylónál, hogy beleigyak. Kiöblögettem a szám, de a torkom most még jobban fájt. Szuper. Volt még egy doboz az Algopirinből így úgy döntöttem megismétlem az előbbi műveletem. Nem élném túl ilyen állapotban a napot.
Ismét a tükör előtt álltam és olyan gyorsan megismételtem az előbb meghiúsult tervemet, hogy hogyha ez olimpiai sportág lenne tuti megnyerném. Csodák csodájára bár, de sikerült. Lenyeltem azt az átkozott kis fehér bogyót.
Nagyot sóhajtottam és a mosdópultnak támaszkodtam. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Hirtelen kopogtak és Kai feje kukucskált be az ajtón.
- Jól vagy? Anya szólt, hogy kértél gyógyszert és felmentél a szobába, de ott nem voltál és innen hallottam hangokat.
- Igen, jól vagyok. Csak inkább itt akartam bevenni a gyógyszert.- nem nagyon akartam elmondani neki a szerencsétlenkedésemet, mert a végén tényleg nem fogunk ma csinálni semmit csak az ágyban fekszünk. Nem sokszor vagyok itt Németországban. Ha egyszer itt vagyok ki kell használni.
- Biztos jól vagy?- kérdezte aggodalmasan.
- Biztos.- néztem rá kedves mosollyal.
- Akkor jó. Kész van a reggeli. Ha van kedved meg étvágyad akkor gyere le nyugodtan.
- Okés, egy pillanat.
Vettem még egy nagy levegőt. Összeszedtem a gyógyszert és lementem az étkezőbe ahol már az egész család ott ült a megterített asztalnál. Bíztató mosolyt küldtek felém én pedig leültem a tegnap esti helyemre Kai mellé.

Reggeli óta eltelt már egy óra. A torkom már nem fájt annyira, a fejem pedig már egyáltalán nem. Örültem, hogy segített ez a cucc annak ellenére, hogy először meghánytatott.

Az ágyban feküdtünk mikor a focistám hirtelen felugrott mellőlem és nyújtózkodott egyet.
- Na indulhatunk?- kérdezi.
- Hát persze.- felelem olyan hangnemben mint aki azt sem tudja hol van.
Én is felálltam, de nem úgy mint ez a tüncibogár hanem szépen, komótosan. A bőröndből kiszedtem egy fekete pulcsit és egy rózsaszín, vékony, tavaszi kabátot ezt pedig szépen össze is cipzároztam. Amelie-től kértem egy sálat is, biztos, ami biztos. Lementem az előszobába ahol a szerelmem már várt rám.
- Kesztyű meg sapka nem kell?- kérdezi csipkelődve mivel ő csak egy pulcsiba volt ráadásul az sem volt összehúzva.
- Nagyon vicces vagy.-mondtam egy szemforgatással ajándékozva.
- Tudom.-majd egy puszit nyomva az arcomra el is indultunk.

Körüljártuk Mariadorf minden eldugott kis zugát. Volt egy nagy templom, ami belülről gyönyörűen nézett ki. Megmutatta a helyi focipályát ahol számára minden kezdődött. Végül egy kis cukrászdában zártuk a napot ahol én egy teát és egy szokásos sacher tortát kértem. Örültem, hogy van étvágyam. Ez számomra egy jel, hogy annyira mégsem vagyok beteg.

Hazafele még megmutatott pár helyet ahol a kiskori barátaival játszott. Szép emlékek fűzték ide, de hát kit nem fűznek szép emlékek a szülővárosához?

Hazaérve nagyon fáradtak voltunk pedig ma már haza is fogunk indulni. Sok fa volt és a zöld táj sem volt kevés. Tényleg szép kis falu bár sajnáltam, hogy nincs jó idő. Jó lett volna itt sétálni a zöldellő cseresznyefák alatt miközben csiripelnek a madarak. Ehelyett a fákat a szél fújta, a madaraknak pedig híre hamva sem volt. De legalább a szerelmem társaságában nézhettem meg ezt a kis falut ahol felnőtt.

Visszatérve a Havertz család házába levetkőztünk a meleg ruhákból és összepakoltuk a bőröndöket. Én szokásosan csak beledobáltam mindent majd otthon szebben pakolom ki. Becipzároztam a bőröndöt és Kai pedig betette őket a kocsi csomagtartójába.
A család már várt ránk és búcsúzásra készen álltak.
- Szerbusztok gyerekek. Vigyázzatok magatokra.-szipogta Amelie. Kezében zsebkendőt fogott és néha letörölte vele a szeméből kicsorduló könnyeket. Mindketten megölelgettük a szülőket és végül Lea-t is. Nehéz volt elbúcsúzni tőlük. Látni a könnyeket a szemükben, hogy ki tudja mikor fogják újra látni a fiukat illetve testvérüket. Meg is értem. Kai nagyon messzi otthont választott innen és nem is látogat haza olyan gyakran.
Beültünk az autóba és egy utolsó intéssel az autóból búcsúztam el jó hosszú időre ettől a családtól.

Már este hét óra volt, de még nem voltunk valami közel az uticélhoz. Néztem ki az ablakon az elsuhanó tájat mikor Kai hirtelen megszólalt.
- Rylee, beszélni akartam veled valamiről.- lefagytam egy pillanatra. Hangja komoly volt és határozott ami enyhe félelmet keltett bennem.
- Igen?-kérdeztem és felé fordítottam a fejem.
- Szóval...kicsit meguntam, hogy az egyikünk házából a másikéba járunk és ráadásul majdnem mindig együtt vagyunk. Tudom, hogy nem vagyunk együtt olyan rég, de arra gondoltam odaköltözhetnél...hozzám.
Lesokkolódtam. Hozzá költözni? Dehát csak két hónapja járunk! Bár az érvek amiket felhozott tényleg valódi problémák. Ráadásul nem is lenne sokkal másabb. Hiszen így is sokat vagyunk nála.
- Hmm...benne vagyok. De egy feltétellel. Nem adom el a házam. Meg szeretném tartani.
- Rendben. Ez teljesen megérthető. Szóval akkor...holnap tudok segíteni a bútorokba. Meg át tudom hívni Masont meg Juliant is segíteni. Persze csak ha kell.
- Igen, az jó lenne.-mosolyogtam rá amit ő viszonzott.
- Akkor oké.-sóhajtott egyet és a figyelmét vissza vezette az útra.
Tehát akkor mostantól nála lakok. Kai Havertz-nél. Számomra még mindig hihetetlen ez az egész pedig már nem most történt meg, hogy azon a szép estén ez a fiú nekem jött és kifényezte a búval teli életemet.