Bad Dreams | Taekook

September

Szeptember

Számomra a legérdekesebb hónap a szeptember. Vége van a nyárnak és kezdődik az iskola szezon. A levegő kezd lehűlni, a fák lombjai a zöld színből átváltanak sárgává, illetve pirosas árnyalatokba. Ilyenkor mindig is szerettem sétálgatni a közeli parkban legjobb barátommal, vagy egyedül. Egyetlen dolog volt, ami más volt, mikor társaság nélkül voltam. Az érzéseim. Yoongi-val végig beszélgettünk, a lehullott levelek között sétáltunk, majd leültünk az egyik padra bámulni azt a kis mesterséges tavat, amiben kacsák úszkáltak. 

Az eső többször esik azt a gyönyörű, fénylő csillagokkal teli eget takaró felhőkből. Ez az időjárás a fájdalomra emlékeztet, de egyben jó érzéssel is tölt el. A felhők régóta gyűjtik az elpárolgott vízcseppeket, viszont ez egyszer csak sok lesz nekik, ilyenkor kiengedik, ami bennük van és kisírják magukat. Vannak, akik esőben direkt kimennek, hogy táncoljanak. Őket sajnálom, hiszen nem értik meg, hogy a felhők elmondják nekünk mennyire fáj nekik ez az élet. Míg az emlékeik pihennek, addig se felejtik el mit veszítettek. A felhők szépek, és számomra a legkedvesebb lélekkel rendelkező életformák. Még, ha biológiailag nem is élnek. 

Ha valaki megkérdezné mit ajánlok neki ebben a hónapban, azt felelném; csináld ugyanazt, mint tavasszal. Gyönyörködj a megújuló tájban, menj ki a szabadba, keress egy nyugodt helyet, ahol tudsz olvasni és messze vagy a várostól, illetve az aggnomerációtól. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki más ezt érezné ilyenkor, de örökre a saját szavaimban fogok hinni. 

Csak emlékezz, mikor az út, amin sétálsz egyre hosszabb és hosszabbnak tűnik. Mikor már este van és az utcai világítás pislákol. Egyszer csak lefordulsz egy ismeretlen útra, amiről fogalmad sincs hova tart. Lehetetlen, hogy bárki választ adjon a kérdéseidre, hiszen egyedül vagy az egész utcában. 

Én, az árnyékom, és az elbaszott gondolataim vannak ilyenkor velem.

Az ilyen pillanatokban soha nem volt jó gondolatom, egy alkalommal se tartotta kedvem boldogságtól kiugrani bőrömből. Haladtam előre lábaimon, de minden egyes másodperccel rosszabb lelki állapottal rendelkeztem. Önbántalmazás, a hit hiánya, önállóság és elképesztően sok szörnyű szó, amivel illettek az utóbbi időkben. Ezek jártak a fejemben, és kísértek végig utamon. Talán azt szerettem volna, ha valaki rámtalál és megment. De gondolhatjátok, hogy ez sose történt meg. 

Tegnap este, az álmomban benne volt Jungkook.

Kilenc évvel ezelőtt játszódott, mikoris a megszokott úton sétáltam haza. Betértem az egyik kisboltba vacsorát venni magamnak, majd kifele jövet, véletlen egy mellkasnak csapódtam. Felnéztem, és rögtön felismertem az újdonsült szomszédom, illetve mostmár párom is. Nem ismertük egymást. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, aztán bemutatkozott nekem. Nagyon kedves és figyelmes volt, mint a való életben. Aztán elhívott egy kávézóba, ahova boldogan tartottam vele. Az addigi rossz érzéseket magam mögött hagyva lépkedtem mellette, hallgatva miket mesél magáról. Olyan volt, mint az első találkozásom vele, csak más szituációval. A kávézóban több, mint két és fél órát töltöttünk, de végül szóltam neki, hogy a családom már vár otthon és ezért haza kell jussak hamar. Az otthonomhoz érve, nyitott bejárati ajtó fogadott. Beléptem a küszöbön, benéztem minden szobába, de üres volt az egész ház. A szomszédokhoz bekopogtam, de nem kaptam választ. Megfordultam, majd a területet hagytam volna el, de ekkor kinyitódott az ajtó. Furcsálltam a helyzetet, hiszen itt sem volt senki. Végül pánikba estem, és minden egyes házba benyitottam, ami az utcába volt. Szó szerint én voltam az egyetlen élő teremtés. Végül már a növények is teljesen ki voltak pusztulva. Épületek és én. Ez volt az egyetlen, ami az álmom legvégén szerepelt. 

Elég betegre sikeredett a vége, pedig azt hittem életem álmát fogom megélni. Úgy tűnik ezúttal is tévedtem.