Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

23.

- Lányok! Kelés van! – kiabáltam, miközben szaladtam fel a lépcsőn, hogy egyre közelebb érjek szobáikhoz. Velük ellentétben én már teljes puccba vágtam magam és csak rájuk vártam, na meg persze Lottiera, de ő már csak a sminkjét igazgatta. – Phoebe, gyere, lent van már reggeli. – léptem be a szobájába.

- Hagyjál! – húzta fejére a takarót és befordult a fal felé, hogy minél kevesebbet halljon, esetleg lásson belőlem.

- Nem azért kértelek ki titeket a suliból, hogy aztán itthon, az ágyban töltsétek a napot. – Phoebe erre visszafordult felem és a szemeit is kinyitotta.

- Csak adj öt percet és lent leszek. – ígérte meg, majd gyorsan kinyújtóztatta végtagjait, amíg én elhagytam a szobáját.

- Fent vagy? – kukucskáltam be Daisyhez.

- Aha. – ült fel az ágyán és álmosan dörzsölte szemeit.

- Akkor gyere le, kész a reggeli! – invitáltam a konyhába.

Amíg vártam a két lányra, gyorsan öntöttem nekik egy-egy pohár narancslét és az étkezőasztalra raktam a tükörtojást és a bacont, meg néhány féle zöldséget. Legidősebb húgom segítségével sikerült szép kis terülj-terülj asztalkámat rittyenteni, ami az utolsó egész itthon töltött napomra már illett. Ezért is kértük ki az ikreket a suliból, hogy végre tudjunk valami egésznapos programot csinálni mielőtt elmegyek.

Ki kellett valahogy magyaráznom azt, hogy a tervezettnél előbb mentem a családomhoz, így alakult ki az a helyzet, hogy előbb is megyek haza, mert azt mondtam, hogy a családomnak nem jó már a vasárnap, szóval holnap délután már indulok haza. A mai programot a lányokra bíztam teljes egészében. Így lett az, hogy miután megreggeliztünk, elmegyünk az állatkertbe, mert a lányok odavannak érte, jó, titokban még én is. Aztán közben ott megebédelünk, majd ha kinézelődtük magunkat, megnézünk a moziban egy filmet, amit már nagyon régen akartak a többiek, az est megkoronázásaként pedig elmegyünk egy jót vacsizni. Biztos fáradt leszek a nap végére, de olyan keveset vagyok velük, megérdemlik, hogy a mai nap rólunk szóljon, a családról. Sajnos Mark nem jön el, csak a vacsorára, pedig mondtam neki, hogy ma igazán kivehetne egy szabadságot a munkahelyén, de ő az az ember, aki ezt sose tenné meg, pedig nem vagyunk szegények, nem kell nélkülöznünk, sőt, de anya és Fizzy halála után valami becsípődött nála.

- Boo, ezt te csináltad? – mutatott az asztalra Daisy, amin éppen nagy gonddal rendezgettem a terítést.

- Kiskukta volt. – jelent meg mögöttem Lottie. – Nélkülem lángolna most éppen a konyha.

- Na! Nagyon sokat fejlődtem ismerd el! – néztem a húgomra olyan morcosan, mint egy nyolc éves, mikor nem kapja meg a csokiját.

- Jó, tényleg jobb vagy, mint régen. – tette mellén keresztbe kezeit Lottie.

- Ezt teszi az emberrel, ha egyedül él, - mondtam, miközben megérkezett Phoebe is, így el tudtunk kezdeni enni. Mark már dolgozni volt. – megtanul gondoskodni magáról. Nem volt kedvem mindig rendelni. – vontam meg a vállam és bekaptam az első falatot az ételből. – Jó munkát végeztünk. – ízlelgettem az ételt, miközben büszkén bólogattam.

- Lou, te beteg vagy? – nézett rám tettetett kétségbeeséssel Phoebe. – Ez tényleg finom lett. – mosolygott rám.

- Hahaha, vicces vagy. – nevettem erőltetetten. – Nem vagyok beteg. Ez szimpla profizmus, fiam. – húztam ki magam és úgy tettem, mintha hátra dobtam volna a nem létező hosszú loboncom.

- Ez azért van lányok, mert a nagy részét én csináltam. Ne higgyetek a bátyátoknak. – állt ki magáért Lottie. – Na, de együnk, mert hosszú napunk lesz még.