Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

1.

Iszonyatos fejfájással ébredtem, nem kéne hajnalig dalszövegeket, dallamokat írnom. Ránéztem a telefonomra, 8 óra, ma is három órát aludtam... Rengeteg üzenetet kaptam reggelre, igen ma 10 éve, hogy az életem teljesen megváltozott. Csak pörgettem és pörgettem az értesítések végeláthatatlan sokaságát. Hirtelen keserű íz csapta meg a számat. Boldognak kellene lennem, nem? Valahogy ma nem ment. Emlékek futottak át az agyamon. Mennyire boldog voltam azzal a négy hülyével az oldalamon, most meg ott ültem egyedül az ágyamban és senki nem ébresztett közülük, nem hallhattam Nialler reggeli dudorászását, Liam és Zayn szócsatáit, csak a síri csendet.

Mire végére értem az üzeneteimnek vagy fél óra eltelt. Jött sok taggelés, rengeteg értesítés twitterről, kaptam gratulációkat a barátaimtól, kollégáktól, sok-sok emojit és gifet a húgaimtól, írt a menedzserem is, majd a vége felé megütötte a szememet egy. A szívem rögtön megtelt melegséggel. Megnyitottam az értesítést és a banda csoportbeszélgetésébe dobott:

Paynooo: 10 év. Kemények vagyunk! Xo srácok!

Nialler: Boldog évfordulót tesóim. Szeree!

A fiúk hozták a formájukat, ezért is imádom őket. És most kéne nekem írni valamit. Nem szeretnék semmi közhelyet leírni én úgyse ilyen vagyok, nem ez a megszokott tőlem. Bármit írok, bármilyen hosszan ők azok, akik tudni fogják, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog, még úgy is, hogy legutóbb 4 hónapja csekkoltunk rá egymásra. Mindennél jobban ismernek, és tudják, mit érzek most, úgyhogy nem vittem túlzásba:

Tommoo: 10. <3

Csak egy szám és egy szív. Talán ez a két karakter reprezentálja a rengeteg boldogságot és emellett az összes fájdalmat, amit átéltem az elmúlt 10 évben. Az anyukám és a testvérem meghalt. Állandó nyomás alatt voltam a menedzsment által, hagytam elmenni életem szerelmét, hátba szúrt a legjobb barátom azon a ponton, amiről tudta, hogy a legjobban fáj, és teljesen mindegy, hogy akkor már alig beszéltünk, rajta kívül mindenki eljött, még H is. Milyen jó lenne ha majdnem öt év után végre kitudnám mondani a nevét úgy, hogy ne legyen gombóc a torkomban, de erről majd később.

Mire kikászálódtam az ágyból volt vagy kilenc óra, szóval nagy kapkodásba kezdtem. Körülbelül 20 percem volt mindent elrendezni, reggelizni, felöltözni, mert 10-re már a menedzseremhez mentem egy konzultációra. Gyors csináltam egy kávét és egy szendót, majd kimentem egy cigire, fogat mostam, felvettem egy sima fekete bő pólót és egy szakadt farmert és az elmaradhatatlan vansemet.

Út közben minden gondolatom a bandában eltöltött évek körül forgott. Visszajátszottam az összes jó és rossz pillanatot is. Rettentően hálás vagyok, azért, hogy engem akkor 10 éve beraktak négy csodafiú közé, akik mára már a testvéreim, mindegy mennyire távol vagyunk most egymástól. Milyen szép is volt az a több mint öt év a sok turnéval, prankkel. Tudom, hogy ennek így kellett történnie, mert látom, ahogy mindannyiunk sikereket ér el szólóban, de hiányzik minden, legfőképp a négy támaszom. Én nem akartam, hogy megszakadjon a kapcsolatunk, minden nap ugyanúgy szerettem volna velük beszélni, hallgatni a faszságaikat. Hamar rá kellett jönnöm, hogy mivel mindenkit másfelé sodort a szél ezt lehetetlen tartani, úgyhogy marad az évi három gyors kis csoportbeszélgetés. Legalább híresek, így kérdezés nélkül mindig látom, mi van velük.

xxx

Amint kiszálltam az autómból egy óriás irodakomplexummal találtam magam szembe. A harmadik emeletre kellett mennem, ott várt rám Jasper, a menedzserem. Nem tudtam mit szeretne, mert elvileg három hétig szabadságon van és nekem csak az volt a dolgom, hogy dalokat írjak a következő albumomra, szóval nagyon meglepődtem, amikor tegnap felhívott, hogy egy sürgős dolgot kell megbeszélnünk. Nem tudtam tényleg, hogy mit szeretne, mert másfél héttel ezelőtt fejeztük be előző albumom turnéztatását, tehát eddig minden nagyon chilles volt. Bekopogtam az irodába, nem tudtam mi fog rám bent várni.

Author's note:

Sziasztok! Ez lenne az első rész. Remélem tetszett!