Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

17.

Liam teljesen lefagyva állt előttünk, és többször is megdörzsölte a szemeit valószínű azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg ez történik. Ezekben a dermedt pillanatokban vettem észre, hogy a dohányzóasztalon rengeteg rágcsa és annál is több alkoholos ital van, viszont a nappali ennek ellenére úgy volt feldíszítve, mint ahogy egy gyerek zsúron szokták azt csinálni. Niall meg a csodálatos ötletei. Mosolyogva nyugtáztam, hogy minden úgy néz ki, ahogyan elterveztük

- Istenem, de imádlak titeket. – vigyorgott ránk kissé elérzékenyülve, majd odarohant barátnőjéhez. – Te meg hogy kerülsz ide? – adta ez ezredik lágy csókot Maya szájára, ő pedig sokat mondóan felém biccentett. – Ez a te műved? – nézett rám megsemmisülve a boldogságtól.

- A miénk. – mondtam lágyan, mert tényleg így volt. Igaz, Mayat én szerveztem le, de mind a négyen nagyon sokat raktunk bele. Nem spiláztuk túl az egészet, hiszen csak egy jó estét szerettünk volna eltölteni kiegészülve két barátnővel. Mi hárman nem büszkélkedhettünk ilyen kiváltságokkal.

- Gyertek ide! – tárta ki a karjait az ünnepelt, majd szoros ölelésbe vont minket. – Köszönöm. Ez.. – kereste a szavakat. – rettentően jól esik. Tényleg hálás vagyok. – pillantott körbe rajtunk.

- Ne hülyéskedj! Ez nem olyan dolog, amit meg kell köszönni. – vette át a szót Niall. – Csak érezzük ma magunkat felhőtlenül jól. – vártam már nagyon egy ilyen estére, és a legjobb volt ezt összekötni egy kis szülinapozással. Ráadásul a legjobb barátom szülinapjával.

- Boldog, boldog, boldog születésnapot! – jött ki a konyhából egy igazán mini tortával a kezében Harry énekelve, amint ezt meghallottuk csatlakoztunk hozzá.

A torta-kérdést sem vertük nagydobra. Tegnap Niall elment egy kis cukrászdába és megvette a legkisebb csokitortát, amit talált, mert nagyobbat elég nehéz lett volna eldugni Liam elől, tekintve hogy ő is itt lakik, és ugyanúgy bármikor benyúlhat a hűtőbe. Tehát jobb híján ezt a megoldást választottuk.

- Tekintve, - köszörültem meg a torkom elszórakozva a sütemény nagyságán, mikor Harry lerakta az óriási étkezőasztalra. – hogy ebből nem jut mindenkinek, sőt több ember mondhat le róla, mint aki meg fogja kóstolni. – nevettem el magam. – Payno azt beszéltük a fiúkkal, hogy... - helyeztem kezem, megszakítva mondatomat, a tarkójára, majd egy hirtelen mozdulattal belenyomtam a fejét a sötétbarna finomságba. – Még egyszer boldog születésed napját, szeretlek. – röhögtem hasamat fogva, viszont mikor megláttam a krém alatt barátom dühös szemeit, leradírozódott hatalmas mosolyom és életemet mentve szaladni kezdtem.

Először a próbatermünket vettem célul, és hevesen vágtázva szaladtam az ajtaja felé. Amíg odaértem volt egy pár alkalom, amikor majdnem orra buktam, elcsúsztam, vágtam egy hátast, de sérülésmentesen értem oda, persze a méregtől duzzadó Liammel és a jól szórakozó többiekkel a sarkamban. Magamra csuktam az ajtót és nyúltam a kulcsért, de csak a helyét tudtam tapogatni, mert nem volt ott. Idegesen fújtam ki a levegőt, és elkezdtem a felém nyíló bejárót az ellenkező irányba minden erőmmel nyomni. Kicsivel később ezt a másik oldalról is megtették és egyre nehezebben tudtam magam tartani.

- Tomlinson, nem akarom többször mondani. Nyisd. Ki. Az. Ajtót. – rivallt rám és csak egyre erősebben feszítette az ajtót. – Hallasz? – dörömbölt befelé. Én szépen lassan gyengítettem a szorításomon, majd utat engedtem neki, de a biztonság kedvéért gyorsan elszaladtam a tőle eső legmesszebbi pontra.

- Tudod, hogy szeretlek. – kuncogtam és félve felé pillantottam, tekintete még mindig szikrákat szórt, de közben mosolygott. Őszintén.

- Megvagy. – hagyta figyelmen kívül az előbb neki intézett szavaimat.