Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

25.

Mintha visszarepültünk volna 2011-be, amikor először szeretkeztem Harryvel. Ott szuszogott mellettem fáradtan, miközben én kis köröket rajzolgattam a hasára. Mindenhol csend volt, tényleg csak a mi kis levegővételeinket lehetett hallani. Végre úgy tudtam érezni, hogy minden klappol, mert ő, akit szeretek az oldalamon van. Persze, csináltunk dolgokat, rossz dolgokat és még rengeteg beszélgetésen kell túlesnünk nem sokára, de ebben a pillanatban csak ki szerettem volna élvezni azt a rózsaszín ködöt, ami rám telepedett, azt a szemellenzőt, ami Harryn kívül mást nem enged be.

- Mióta? – szólalt meg Harry a szex után először.

- Mióta, mi? – zavart össze teljesen. Egy kicsit megemeltem az állát, hogy a szemébe tudjak nézni, majd kisimítottam egy kósza tincset az arcából.

- Mióta érzed megint ezt? Hogy szeretsz.

- Harry, én szerintem sosem szerettem ki belőled. – vallottam be neki, és egyidőben magamnak is. – De talán a legutóbbi vitánknál jöttem erre rá ténylegesen. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy már rég túl vagyok rajtad, és jól vagyok. De attól, hogy elnyomtam az érzéseimet, még sosem szűntek meg. – húztam egy kicsit közelebb magamhoz és öleltem szorosabban. – Harry?

- Hm? – mozgolódott kicsit a mellkasomon, de a szemei már csukva voltak.

- Minden egyes porcikámmal sajnálok mindent, amit tettem. Egy idióta voltam. – tudtam, hogy ezzel nem oldok meg semmit, és hogy ezt egyszer egy normális beszélgetés alkalmával le kell zárni és tiszta vizet önteni a pohárba, de ez csak úgy kikívánkozott belőlem. Akartam, hogy tudja mennyire megbántam mindent és még mindig gondolok tetteimre.

- Lou, szeretlek és köszönöm a bocsánatkérésed. – adott rögtön egy puszit a vállamra. – Amúgy nem értem miért használsz múlt időt, még mindig idióta vagy. – kuncogott.

- Oh, fogd be! – fordultam hirtelen az oldalamra, hogy teljesen a karjaim közé tudjam zárni. Egy kis idő múlva mindkettőnket el is nyomott az álom egymás karjaiban.

xxx

- Na, ma segítek főzni. Nem akarom, hogy megint a kórházban kössünk ki. – léptem Harry mellé a konyhába és viccesen rácsaptam a fenekére, majd elkezdtem felkockázni a csirkemellet.

- Utállak! – vágott durcás képet és átment egy másik munkafelületre csinálni a dolgát. – Egyedül is meg tudom csinálni.

- Hazz! – mentem oda hozzá kiengesztelni és átöleltem hátulról. A mozdulatba beleremegett. Visszahozta mellém a feldolgozandó alapanyagokat, én pedig egy nagy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Sosem fogom megszokni, hogy újra az enyém. – Felhívjuk Nit? – vettem elő a telefonom a választ meg sem várva és videóhívásban kezdtem hívni Niallt.

- Kibékültünk, de semmi többet. – mondta Harry a kapcsolatunkra utalva, amíg a telefon kicsöngött. – Egyelőre! Ha mindenki hazajött elmondhatjuk. – csókolta meg lágyan a halántékom.

- Egyetértek! – feleltem, utána rögtön beugrott az ír tag csini kis feje. – Boldog születésnapot! – ordítottam a telefonomba, Harry is csatlakozott.

- Köszönöm srácok! – nevetett kivirulva. – Hát ti? Együtt? Nem akarjátok megölni egymást? Álmodom? – tette mellkasára a tenyerét drámaian, majd persze elröhögte magát színészi játékán.

- Nagy örömmel jelentem Nialler, kibékültünk. – mondtam neki egy nagy vigyorral megtűzdelve az arcomon.

- Látjátok, tudtok ti felnőttként viselkedni. Annyira büszke vagyok rátok! – nézett ránk a kis készülékből. Tényleg valami büszkeségszerűt véltem felfedezni a tekintetében.