Eltaszítva

1. Fejezet

A kezdet

— Élj, míg tudsz, hisz egyszer minden véget ér.

Abigail Dolent a hosszú, halványkék ruhájában ült a fűben, vékony ujjai között egy fűszállal játszott, miközben hagyta, hogy a meleg, nyári szellő belekapjon gesztenyebarna hajába. Pillanatra lehunyta a szemét, és magába szívta a friss levegőt, amiben enyhe virágillat is keveredett. Az ő virágaiból, amik a kertjében nőttek.

Körülötte két kisfia figyelte minden mozdulatát. Elijah Dolent tizennégy éves, fiatal fiú volt, életvidám. Mosolya beragyogta mindenki napját, két kis gödröcskéje pedig elvarázsolta azt, aki csak rápillantott. Védelmezően, árnyékként követte a testvérét. Gondoskodott róla, ha baja esett, ő maga segített, rosszabb esetben a szüleihez vitte a karjaiban. Hiába kérte Abigail, hogy ne cipelje, mert nem tesz jót a hátának, Elijah ezt szerette megszegni. Ellenben minden mással, hiszen szófogadó, udvarias, figyelmes fiú volt.

Daniel, az alig hat éves legkisebb gyerek nehezen barátkozott. Nem kedvelte a társaságot. A többi gyerkőcöt elkergette maga mellől, nem tűrt meg senkit, aki nem a bátyja volt. Szülei néha aggódtak, hogy soha nem lesznek barátai, és egyedül fog maradni. Dan viszont szerette a csendet, amikor éppen nem volt vele Elijah. Ez a nap annak az ellenkezője volt.

Hárman ültek a szabad ég alatt, a fiúk izgatottan várták anyjukat, hogy folytassa. Imádták hallgatni a meséit, óva intéseit, vagy csak ahogyan finoman kiejti a szavakat. Egész nap élvezték volna, ahogyan felolvas egy könyvből, de ha csak leszidta volna őket, az is elég lenne. Abigail hangja folyton vidám, csilingelő volt. Soha senki se merte félbeszakítani.

— Miért állsz egy helyben, ha tudsz futni? Minek siránkozol a tegnap miatt, ha ott a holnap? Miért teszel fel olyan kérdést, amire úgyis tudod a választ? — olvasta a már megtört, gyűrött, sárga lapon lévő szöveget. — Nem élünk örökké, így ki kell használnunk minden pillanatot. Miért vesztegetjük hát olyan felesleges dolgokkal, amikkel nem jutunk előbbre? Számít, ha egy pillanatra megállunk? Számít, ha újra hallanunk kell azt, amit már hallottunk? Számít-e bármit is az élet?

Izgatottan várták a folytatást. Daniel a bátyja ölében ült, szorosan fogta annak a karját izgalmában, aminek a válasza Elijahtól ugyan olyan szorítás, annyi különbséggel, hogy Elijah a ruháját markolta, nehogy megsértse öccsét.

— És mi a válasz? — kérdezte az idősebbik türelmetlenül.

Abigail mosolyogva a lapok közé tette a letépett fűszálat, majd becsapta a kemény bőrkötésű könyvet.

— Azt magatoknak kell megválaszolnotok.

— Tessék?! — kiáltottak fel frusztráltan. — Ez így nem jó. Magamtól nem tudom a választ — vette át a szót Dan.

— Az idő még alig fogott meg - nagyon fiatal vagy. Van lehetőséged kitalálni a választ.

Mindketten felsóhajtottak, és az ég felé emelték a fejüket. Készültek kifakadni, amikor is a ház felől kutyaugatás hallatszódott. Mind odakapták a fejüket. Egy kölyök Border Collie kutya szaladt feléjük. Nyelve kint lógott, pattogva igyekezett átjutni a magas füvön. Fehér bundáján halványszürke foltok voltak, rajtuk még sötétebb. Egy-kettő helyen a barnát is meg lehetett találni.

Egy merle volt. Gyönyörű, felemás szemével Dant szemezte ki. Ráugrott, majd miután megszimatolta, nyalogatni kezdte. Pásztorkutya. Intelligens, őrzése született hűséges társ.